Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-04-04 / 14. szám
1943. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 67. oldal. ség ét, a különböző keresztyén felekezetek testvéri összefogását hőn óhajtom és minden tehetségemmel munkálom. A felekezeti harctól nem félek, de féltem tőle ezt a Kelet és Nyugat ütköző pontján testvértelenül álló szegény nemzetet. Nem féltem a református egyházat sem, mert mi reformátusok, vagy mondjuk: magyar protestánsok számbelileg sem vagyunk elhanyagolható mennyiség, minőségileg és erkölcsileg olyan tőkét képviselünk a magyarság háztartási!ban, hogy azt a nemzet megszegényedése nélkül életéből kiküszöbölni nem lehet, olyan oszlopai vagyunk a magyar életnek, hogy ha egy bűnös kéz kidöntene, nagy lenne az egész épület romlása. De féltem a felekezeti harctól a magyar jövőt, mert szembeállítja a testvért a testvérrel,' eltereli d figyelmet a nemzet nagy sorsdöntő kérdéseiről és ahelyett, hogy nagy közös feladatok szolgálatába állítaná az összes erőket apró, egyéni önző célkitűzések elérésére egymás ellen folytatott harcban csökkenti az egész ellenálló erejét, átütő képességét. A magyarság mai világhelyzete, ennek a reánk kényszerűéit háborúnak diadalmas befejezése, újabb ezer év biztosítása követeli a lelki egység megvalósulását. Természetesen ez az egység nem úgy képzelli.tő és valósítható meg, hogy egyik vagy másik fél theologiai, vagy hitvallási csődöt kérjen maga ellen, hanem úgy, hogy mindegyik léi töredelmesen áll megváltó Krisztusa elé és belső életét az evangélium szerint dolgozza ki. Minél közelebb jutnak egyének és egyházak Krisztushoz, annál közelebb érkeznek egymáshoz s „minél igazabban és őszintébben keressük Krisztust, annál biztosabban összetalálkozunk az istenti Mester lábainál.“ Államhoz való viszonyunkban az egymás mellé rendeltség elvét vallom. Elismerem az állam legfőbb felügyeleti jogát- Hálásan teszek bizonyságot jóindulatú támogatásáról, mely egyszersmind jele annak, hogy értékeli azt a kulturális és valláserkölcsi munkát, melyet az egyházak, iskolák fenntartásával, az állampolgárok nevelésével és pásztorálásával kifejtenek. Nem hallgathatom el azonban azt, hogy még most száz év múlva sem valósulhatott meg az 1848. évi XX. te. évszázados sérelmeket orvosló, igazságot szolgáltatni kívánó rendelkezése. Lojálisán és lelkesedéssel sietek az alkotmányos magyar királyi kormány támogatására, de azt is feltárom, hogy mi magyar református lelkipásztorok minden munkát és áldozatot vállalunk a nemzetért, ezért azt kívánjuk, hogy a kormány a lelkipásztort ne tekintse magán alkalmazottnak, hanem nemzeti szempontból is fontos munkájáért ugyanazokban a kedvezményekben részesítse, melyeket- igen helyesen a közalkalmazottaknak megad. Befelé teljesen magunkhoz szólva, őszintén kinyilatkoztatom, hogy egyházunkra nézve aggályosnak tartom azt az általánossá vált felfogást, mely az államsegéllyel kapcsolatban kialakult, Ma már a magyar reformátusság nem is tudna megélni a maga erejéből. Úgy hozzászokott az államsegély mankójához, ha valami nem várt esemény kisodorná hóna alól, a legtöbb egyházközség összeroskadna, mert elhanyagolta belső erőit és csak arra támaszkodott. Szégyenkezés és orcapirulás nélkül fogadunk el nálunknál lélekszámban kisebb és talán anyagiakban is szegényebb külföldi hittestvéreinktől adományt ahelyett, hogy a magyar reformátusság számbeli és lelkisúlyának megfelelően kivenné részét a világ protestantizmusának missziójából. Itt az ideje, hogy számbavegyük : mit tehetünk és mire vagyunk képesek a magunk erejéből. Az egyháznak egyetlen fundamentuma a Jézus Krisztus és egyetlen erőforrása a Szentlélek Isten segítségével a hívek áldozatkészsége. A hit áldozatot kíván, de megfordítva is igaz: ahol a hálaadásnak és dicséretnek áldozatát nagy örömmel viszik Isten elé, csodálatos mértékben megnövekszik a hit. Azt hiszem, hogy Magyarországon ennek a gondolatnak legjobb talaja épen a Dunántúl. A reformátusságnak nem egy csatája a történelem folyamán itt dőlt el. Itt volt a legtöbb az árvaeklézsiák száma, itt hordoznak a kis, lélekszámú gyülekezetek legnagyobb terhet, mégis itt a legkevesebb a köztartozás. Ezt a teherviselésben megedzett, hősi feladatok vállalására kész dunántúli lelket védeni és erősíteni igaz örömöm leend. Az itt-ott mutatkozó közöny hamujának eltávolitásával lehetővé szeretném tenni, hogy Isten Szentlelke mindenütt lobbantsa lángra a lángravaló szikrát és úgy fényljék a dunántúli reformátusság világossága ebben az országban, hogy akik látják életét, dicsőítsék a mennyei Atyát! Ehhez a misszióhoz kérem Isten megsegítő kegyelmét, a Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés kegyes támogatását annyival inkább, mert ilyen nehéz körülmények között nem indult el Dunántúlon püspök. De nem félek a nehézségektől, nem hátrálok meg akadályok előtt, mert az apostollal együtt vallom : „mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy éljünk“. Istennek — beköszöntőm elején vázolt — kegyelnie mellett szívemet bizalommal és reménységgel tölti el az a tudat, hogy a leghívebb és legáldozatosabb magyar ember: Kormányzó Úr Őfőméltósága vezeti nemzetünk hajóját. Teljes hűséggel magas személye iránt, államférfiúi bölcseségébe vetett feltétlen bizalommal kívánok hozzájárulni ahhoz, hogy magasztos célkitűzései megvalósulhassanak. A tisztelet és hódolat makulátlan zászlaját mélyen meghajtom az országgyarapító és a legnagyobb áldozat meghozatalában is például szolgáló hős előtt, aki mint a Jelenések könyvének fehér lovasa kijőve, hogy győzzön és leikéből sugározza ki azt a katonai szellemet, mely a magyar nemzeti hadsereget áthatja, azt az alkotó munkát, mely új Magyarországot épít a régi romj jain. Tudom, hogy nemzetünk hajójának minden utasa ; biztonságban lehet és ez a hajó halad a cél felé, míg ő áll a kormánykerék mellett, azért buzgón könyörgök | az Egek Urához, hogy Kormányzó Urunkat még sokáig i tartsa meg testi és lelki erőinek teljességében és érhesse meg e reánk kényszerített háború dicsőséges befejezését és az építő, alkotó munka megindulását.. Míg kegyelettel hódolok az elhúnyt hősök áldott emlékének, imadságos lélekkel gondolok vitéz honvédeinkre, akik a magyar ember kitartásával, tűrésével és vitézségével védelmezik a keresztyén kultúrát és a magyar államot minden intézményével együtt. Hálát érzek Isten iránt, hogy olyan kiváló elnöktárssal [indulhatok, mint egyházkerületi főgondnok úr őnagyméitósága. Az ő kiváló ítélőképessége, nagy államférfim és egyházkormányzói bölcsesége, mély hite és áldozatos egyházszeretete nagy erőforrás számomra. Mindig fiúi tisztelettel és szeretettel tekintek nemes alakjára és naponkénti imádságomban azért is könyörgök Istenhez, hogy még sokáig lehessen példa pásztorok, presbiterek és minden református egyháztag előtt, A Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlésnek hálás köszönetét mondok azért a kegyes támogatásért, mely- Iyel kilenc évi egyházkerületi miszziói előadó, majd nyolc évi egyházkerületi főjegyzői szolgálatomban részesíteni szíves volt, arra kérem egyházkerületi főgondnok úr őnagyméltóságát, az esperes és egyházmegyei gondnok urakat, a nagyérdemű tanácsbírói és ' jegyzői kart, s a közgyűlés minden alkotó tagját, hogy
