Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1943-02-14 / 7. szám

Ötvennegyedik évfolyam.

7. szám.

Pápa, 1943 február 14

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

_____________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.____________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: GYÖRY ELEMÉR PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA | FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Felhívás

a „Sörös Béla emlékszoba“ tárgyában.

A Darányi Kálmán Diákház Bizottság Zsemlye Lajos hetényi lelkipásztor kérésére Varga Imre rimaszombati lelkipásztort, a volt losonci theologia egyik „aranygyapjas növendékét“ kérte fel a Sörös Béla emlékére építendő szoba anyagi megszervezésére. Varga Imre személyes levél által keresi fel a Losoncon végzett lelkipásztorokat, melyben ismerteti a megajánlások módját.

A Darányi Kálmán Diákház Bizottság ezúton is kéri azokat a lelkipásztor urakat, akik Sörös Béla tanítványai voltak, vagy akik őt szerették és most önként óhajtanak emlékére áldozatot hozni — és esetleg személyes megkeresést nem kapnak —, hogy levélben keressék fel Varga Imre rimaszombati lelkipásztor urat. A Sörös Béla szobára megajánlott összeget lehet részletekben is fizetni, csak külön csekket kell kérni Varga Imre lelkipásztor úrtól, mert ezt a pénzt egy rimaszombati bank kezeli és csak mikor az összes ajánlott öszszeget befizették, akkor fogják egy összegben átutalni a Diákház pénztárába. A megajánlások nyilvános nyugtázása név és összeg közlésével a „Lelkészegyesületben“ fog megtörténni. Ezen emlékszoba építésénél az alapelv az, hogy ennek a szobának az összes költségeit a tanítványok megajánlásából kell fedezni. A hálásszívű tanítványok ezáltal állítanak legszebb emléket annak az embernek, aki — mint a losonci egyház symboluma, a pelikán — saját erejét és életét osztotta szét az ő tanítványainak. Sörös Béla az életét áldozta az ifjúságért, mint barátjaiért, most a tanítványok felelete következik.

„Nagytiszteletű Lelkipásztor Úr!“

Tudják, ugyebár, lelkésztestvéreim, hogy a magyar nyelvtan szabályai szerint lehet igéből főnevet képezni, mégpedig olyképpen, hogy az igéhez hozzáteszünk egynémelyes képzőt és kész az új szó, az igéből képzett főnév. Még mindig emlékszem ezekre a képzőkre: ás, és, at, et, alom, elem, dalom, delem, mány, mény, vány, vény, ság, ség. Ezt mi kis diákok annak idején karban daloltuk és mindegyik képzőre tudtunk példát is mondani. Ilyenformán : tud-tudás, lép-lépés, mond-mondat, fejez-fejezet, sir-siralom, véd-védelem, ir-irodalom, veszveszedelem és így tovább: iromány, vélemény, dugvány, kérvény, birság, térség. Ebből következik, hogy az igéből való főnévképzésre alkalmas raggal nem lehet főnévből főnevet képezni. Mégis jól emlékezem, hogy 1918-ban a zsinat őszi ülésszakán izgalmas, vagy ha tetszik, drámai vita folyt két, már néhai, igen jelentős vezéregyéniség között afféléit, hogy a tábori lelkészi kar

elnevezésére melyik szó lesz az alkalmasabb, a lelkészet, vagy a lelkészség ? Érdeklődéssel hallgattam a vitát, bár kétségkívül helytelen volt mindkét vitázó kiindulási alapja, mégis az „et“ győzött, nem a „ség“, bár ha a „ség“ győz, épp olyan nyelvtani hiba lett volna, minthogy az „et“ győzött, s ennek alapján „tábori lelkészet“ elnevezést nyert a tábori lelkészi kar.

Maga a lelkész szó is sántít egy kissé, bár azt lehet állítani, hogy az „ász“, „ész“ képzővel lehet főnévből főnevet képezni, hiszen sok ilyen szavunk van. (Madár, madarász, zene, zenész.) Egyébként ezt a szegény képzőt igéből való főnévképzésre is használják (távir — távirász, zugir — zugirász, stb.). Hogy azonban népünk helyes nyelvérzéke alapján az ilyen „ászész“ képzővel szerzett főneveket másképpen kell mondani, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem zenészórát, hanem zenélő órát mondunk, nem távirászt, hanem távírót értünk, nem „műítész“, hanem műbíráló a helyes, bárcsak már a színész helyett is szinmüvelőt mondanának, mert ugyanezen az alapon a földműves helyett a földmüvészt is joggal ajánlhatnánk. Egyszóval a lelkész kifejezés is sántít kissé. Érezte ezt legutóbbi zsinatunk is, amikor megalkotta, nagyon helyesen, a lelkipásztor fogalmát. (E. T. II. t.-c. 3. §.) A most idézett szakasz pontosan körülírja, hogy ki a lelkipásztor és mi a hivatása. Egyben pontosan elkülöníti a többi lelkésztől, a vallásoktató, az intézeti, a honvédségi (végre nem tábori lelkészet már) lelkésztől. A 4. szakasz aztán bővebben kifejti a lelkipásztor helyetteseinek elágazását, s szól helyettes lelkészről, vallásoktató segédlelkészről és segédlelkészről. Törvényünk emez intézkedésével nem a nyelvtanilag való helyes képzést akarta kifejezni, hanem közelebb akart menni a lelkész szó jelentésének mélyéhez, s nagyon helyesen a „pásztoriban találta meg a lelkész szó- fogalmának mély kifejeződését. Amilyen helyes volt a lelkipásztor elnevezésének a törvénykönyvbe való beiktatása, éppenolyan kár volt, talán azt is mondhatnám, hogy hiányérzetet keltett, hogy ezt nem terjesztették ki valamennyi kategóriára. A lelkipásztor szó ugyanis nem annyira megkülönböztetést, mint inkább a lelkészi hivatás lényegét jelenti. Maga a törvény ugyan kifejezetten nem ismeri el, hogy p. o. a vallástanító lelkész növendékeinek lelkipásztora, dehát kérdem, micsoda, ha nem az? Pásztor bizony, akinek Isten és emberek előtt számot kell adnia pásztorkodásáról, csak éppen a gyülekezeti munka egyetlen síkján pásztorkodik, amikor a katecheta sors vékonyka kenyerét eszi. Pásztor a segédlelkész is, nem pedig béres, még kevésbbé éhbéres szolga, csak éppen a felelőssége nem akkora, mint a lelkipásztoré és a vezetés munkájában nem vehet részt, hiszen neki is tanulnia kell a segédlelkészi évek alatt. Megjegyzem, hogy a vezetést is ez idő alatt kell megtanulnia. Minden lelkészt elvileg tehát lelkipásztornak kell tekinteni, s kár olyan meg-