Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-12-26 / 52. szám
1943. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 269. oldal. löm« szóval illetett, az eltűnt az életünkből. Bármelyik, (fiatalemberek között általánosan használatos külső dísztől megváltunk, csak azért, mert ő furcsának taláta. Ha lakásán fogadott: ez kiváltság és vizsga volt. Négyszemközt mindent megkritizált a maga közvetlen módján, de szó nélkül fogadott el mindent, amit helyesen oldottunk meg. Rejtelmek nyíltak fel előttünk, címzések, megszólítások, az üdvözlő meghajlás és a kézcsók apró titkai, amiket nélküle bízvást örökre elhanyagoltunk volna. Akit ő egyszer a »Reverend« megszólítással tűntetett ki, annak tudnia kellett kötelességeit. Lehet, hogy idegen szemlélő humorosnak találta volna az öreg hölgy körüli forgolódásunkat. Mi azonban végtelenül sok hasznát vettük mindezeknek. Mindig éreztük, hogy nem öreges szeszélyek rabjai, hanem nevelő szeretetének gondozottjai vagyunk. Egy felejthetetlenül szép, ünnepi, bizalmas órájában e sorok írója előtt Márk ev. X. 21-ik versének első felével világította meg nevelői beállítottságát. »Csak akiket megkedvelek, azoknak tudom gátlás nélkül azt mondani, amit itt Jézus mond: fogyatkozásod van. Meg vagyok győződve, hogy ez a helyes, mert Ő is így cselekedett«. Ezt olyan hangon mondta, mint aki mások ellenkező véleményével kivételesen szembeszállni is kész. Ez volt ő: Jézus Krisztusnak szelíd, szerény, de törhetetlen, hűséges követője. Életstílusa nyilvánult meg mostani eltávozásában is. Amikor a virág elhervad, a levél elhull, amikor a fü megszárad és az bírnak szele hervasztó munkáját végzi: akkor hányt el B. Winkler Anna. Elmúlt csendesen, feltűnés nélkül. Halála: őszi levélhullás. Nagy családja: neveltjeinek és tanítványainak könnyező serege, tisztelőinek nagy sokasága erről beszélhetett koporsója mögött haladva. Mi pedig, tőle és a losonci Phoenix-től testben messze elszakadva: forró hálával áldjuk emlékezetét. »Goodbye, Mylady« mondjuk búcsúzóul, de az ő hangját halljuk, köszöntő mosóját látjuk. Már tudjuk, hogy soha el nem felejtjük, mert örök lelki ajándékokat nyertünk tőle, ki most eltávozott. Eltávozott? Nem. Megérkezett. Ekecs. Tömösközi Ferenc. Dicsőség Istennek! Irta: Sziics József. A karácsony történetéből egy nagy isteni igazság tárul fel és világosodik meg előttünk: nem az ember keresi meg és találja meg Istent, hanem Isten keresi meg és találja meg az embert. »Keressétek e ke*gyes Urat és annak színét és hatalmát. Hogyha Öt keresed, megtalálod; ha ellenben Őt elhagyod, Ő is elhagy téged mindörökké. Megkerestem az Urat és meghallgatott engem és minden félelmemből kimentett engem. És mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek és én meghallgattam. Aki keres, talál. Megtalálják, akik Öt keresik.« Mindezek az idézetek, és még számos hely a Szentírásból, azt bizonyítják, hogy nekünk keresnünk kell, mégpedig igaz, őszinte hittel Istenünket, mert ha nem keressük, nem is találjuk meg. De önmagában véve ez a mi keresésünk nem elégséges, eredményre csak akkor vezet, ha Isten az Ö irgalmából és kegyelméből lehajol, leszáll hozzánk, megkeres, megtalál bennünket. Nem a mi erőnk, önhittségünk, vélt bölcsesé^ günk, hanem az isteni kegyelem! Magunk erejéből mem volnánk képesek az isteni magasságokba felszállni, (hiszen a földön is nagy kínnal vánszorgunk idestova), ha Ő nem közelednék hozzánk. Mennyien legeltethették nyájaikat azon a szent éjszakán a Szentföld ege alatt. És mennyien lehettek Bethlehembien, odavalók, idegenek, kik a népszámlálásra oda jöttek, amiért Józsefnek és Máriának nem jgtott heh& nemhogy a családi //ajlékokban, de még a vendégfogadó háznál sem, csak az istállóban: az angyali szózla? tot mégis csak azok az egyszerű pásztorok hallották, akik várták a Messiást,, keresték az Urat lélekben és az isteni kegyelem is megkereste őket, megszakítvánaz egeket, lehajolt hozzájuk. Mennyien láthatták azf a fényes csillagot, mely napkeletről jött és megállt az Idvezítő bölcsője felett, hiszen a csillagászati tudomány is följegyezte annak megjelenését: de csak néhány keleti bölcset vezetett a Jézus bölcsőjéhez, azokat, akiket Isten megkeresett és kijelölt erre a kegyejlemre. Mert keresni az Urat és hinni Őbenne: kegyelem ! Krisztus Urunk születése előtt mintegy 700 esztendővel az ótestamentomi legnagyobb próféta, akit az ótestamentom evangélistájának neveznek, a legszebb, legcsodálatosabb és legigazabb látomásokat látta az eljövendő Messiásnak, az Úr Jézus Krisztusnak születéséről, életéről, munkájáról, szenvedéseiről és dicsőségéről. Az akkori várakozók, hívők, megváU tjást keresők sóhajtását a próféta így (fejezte ki: »Óh, vajha megszakítanád az egeket és leszállnál!« Csodálatos, mennyire meglátta az Isten Leikétől ihletett próféta: mi a nélkülözhetetlen kelléke annak, hogy a Megváltót a bűnös, gyarló ember megtalálhassa. Az, hogy az irgalmas és kegyelmes Isten leszálljon a nyomorult emberhez és beszéljen vele. Isten aláhajolt az emberiséghez az Úr Jézus Krisztusban és megkereste az emberiséget a Krisztus születésének csodájában. Eljött az, kiről jövendőt próféták mondottak, nyilván szólották. Ez volt az idők teljessége. De mennyi várakozásra, hitre, reménységre volt szükségük a híveknek! A próféták elhallgattak. Nagyrészt vértanúhalált haltak. Krisztus Urunk születése előtt 400 esztendeig nem volt prófétai szó. Büntetésül elvette Isten a megátalkodott nemzetségtől a prófétai szót, az isteni kijelentést. Ez volt a várakozás 400 esztendeje: a nagy advent! Ez v.olt az a korszak, melyre ráillettek az apostol szavai: Az egész terem,ü tett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig és sóvárogva várja az Isten Fiainak megjelenését. És eljött az »embernek Fia«, az emberi testben megjelent Isten Fia, hogy akik Őt igazán keresik, benne hisznek, általa, Őbenne Isten fiaivá lehessenek. Ezt emberi nyelv meg nem magyarázhatja, gondolkozás meg nem foghatja. De ki bízta ránk, hogy tudhassuk Istennek csodálatos titkait! Kit tett Isten az ő tanácsosává? Tanuljuk meg mindenek előtt, hogy Isten csodálatos titkairól ne a magunk balga önhitt-* sége szerint ítéljünk és gondolkozzunk, hanem egyszerűen szívvel-lélekkel magasztaljuk azokat. Tanuljuk meg amaz egyszerű pásztoroktól, hogy Jézushoz kell járulnunk. Mert ezeket választotta ki isten, hogy megmutassák nekünk az Úr Jézus Krisztushoz vezető utat. A keleti bölcsek is eljöttek, hogy leboruljanak ama mennyei Király előtt, de a pásztoroknak kellett a tisztességtételt elkezdeni, hogy eltűnjék minden balga önhittség. Ne térítsenek el bennünket azok a körűimé*« nyék, melyeket a világ fiai botrányköveknek néznek: a
