Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-11-21 / 47. szám
ötven negyedik évfolyam. 47. szám. Pápa, 1943 november 21 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________----------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: GYŐRY ELEMÉR PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Mikor gyenge az egyház és mikor erős ? Maller Kálmán soproni lelkész előadása a pápai egyházmegye presbiteri konferenciáján. (Folyt, és vége.) Még egy harmadik résről is kell szólnom, ahonnan egyházat gyengítő kísértés szokott beáradni: a kultúrszolgálat kísértése. Amilyen bizonyos, hogy -az egyház kultúrtörténeti jelentősége mindenki előtt napnál világosabbá válik, aki régi templomok építészeti, művészeti remekei, ötvös kincsei előtt ámíilva állt meg, vagy múzeumok tárolóinak üveglapja alatt régi nyomtatványokat szemlélt, avagy százados iskolák értékét próbálta felmérni, éppen annyira igaz az is, hogy a kultúrmunka sem lehet igazi, 'elsődleges feladata az, egyháznak. Ez a kísértés finomabb, szellemibb, mint az említett két másik, de veszélyesebb is. Keresztyén igazságaink fejtegetésébe' mint »előfeltétel nélküli, tárgyilagos álláspont« szokta magát belopni és »tudomá,nyos«-nak álcázza magát. Most nézzük csak hittankönyveink közül pl. az egyháztörténetet tanító könyveket, egyetlen példán szemléltetve: a reformáció megindulásának magyarázatát oknyómozó módon adjuk. Bűnbocsátó cédulák', Luther római útjának lesújtó tapasztalatai hangsúlyban oki súlyt nyernek. Hát nem igenyomozó egyháztörténetet kellene tanítanunk és az említett helyen nem ezt az igét kellene életteljessé tenni, illusztrálni: »... sohsem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentiélektől indíttatva szólották...«? II. Pét. 1:21. Ha nem ezt tesszük, akkor a tudományosság kísértése tudománytalanná tesz, mert Isten csipeszeit, amelyekkel egy-egy eseményt, életet igéje szolgálatára megragadott, okokká minősítjük. De a kultúrszolgálat nem lehpt feladat még abban a formában sem, ahogyan falusi tanítópresbiter testvéreinket szokta megkísérteni: néhány iskolásgyermek szavalatával tarkított, leventék által előadott színdarabbal súlyosbított — horribile dictu — táncvigalommal befejezett estélyeket rendezni. Sem a tanító, sem az egyházvezetésben szolgáló presbitereknek nem igazi feladata ez, legfeljebb arra jó, hogy látszateredmények párnáján az igazi alkalmakat elszalasztó szendergésbe ringassák az illetékeseket. S miután erre a kísértést rendszeíint egy másik gyülekezetnek ezen úton szerzett — állítólagos — sikere szokta adni, itt hadd említsek meg valamit. EgyJ házunk gyülekezeteit gyengíti a minták másolása. Fia vannak mintaegyházak, akkor vannak »mintha« egyházak is. Azt akarom ezzel mondani, hogy különösen manapság, a különböző kérdőívek és kimutatások klaszszikus korában és éppen ezeknek következményeképpen is, kísérti gyülekezeteinket az, hogy megkíséreljék megtenni azt, amit az a bizonyos másik, sikeresebb gyülekezet tett meg, illetve amiről kérdőíven, vagy egyházlátogatás alkalmából kell beszámolni. Ezen tíz úton leszünk »minthm-gyiilekezetté, mert úgy teszünk, mintha nálunk is éppen akkor, éppen azt kellene tenni., Amit tenni kell és ahogyan tenni kell Isten országáért, azt .egyedül az ige (és semmi (másolás) és pedig lélekbe hullatt, titokzatosan növekvő ige benső természete határozza meg. Ennek a bibliai üzenetnek: ami hitből nincs, bűn az, nyugodt lélekkel merném melléje állítani ezt a mondatot: ami nem az igéből eredt, nem élet az, legfeljebb olyan »mintha« élet lenne. Most pedig hagyjuk mögöttünk az egyház gyengeségéről való beszédet és az utolsó tételünk hídján — ami nem az igéből eredt, nem élet az — menjünk: át a pozitív részre: mikor erős az egyház. Mikor erős az egyház? Akkor erős az egyház, amikor ige által és igéért van. Előadásomnak ebben a most következő pozitiv részében nem írhatok elő semmiféle feladatokat sem, azon az egyen kívül, amelyik az Isten igéjével kapcsolatban háramlik reánk. Különben éppen utolsó megállapításommal kerülnék ellentétbe. Az igével kapcsolatos mondanivalóimnak is a kijelentés rendjét, útját kell nyomon követniük, így mondom a következőket: 1. Istennek elsőben ideje volt és van az ember számára. Ideje volt hajdan, amikor szólott az atyáknak a próféták által, majd az utolsó időben az Ő Fia által. Ideje van Istennek számunkra, azért ,adta az Ő Szentleikét, aki Krisztus szavait elevenné, frissé teszi számunkra. Frissebbé, elevenebbé minden e pillanatban mondott szónál. Legyen nekünk is időnk Isten számára. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy nagyon komolyan kell vennünk a magános és közös istentiszteletek idejét. Aki Istennel akar járni, annak nem lehet fontosabb dolga az imádság, bibliaolvasás alkalmainál. 2. Az idő magában elégtelen. A köveknek a patak medrében elégséges idejük van y víz számára, mégis szárazon marad a bensejük. Isten igéjével szemben fel kell tárni szíveinket. Ez pedig az engedelmese ségben megy te jesedésbe. A kapernaumi királyi ember, aki szívében haldokló gyermeke arcával kereste fel az Urat, s könyörgő szavára — emberileg tehát balgatagul fogok most szólni — csak egy mondat segítséget nyert. Ám az az egy mondat Jézus Krisztus iszava volt, ige! »És hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki és eiment.« Jn. 4:50. Mihelyt agyában parancsot adott egy idegszál, mihelyt moccant az izma, s megfordulva megindult hazafelé, minden lépésével engedelmességét bizonyította meg. Az igéből úgy látom, hogy kevés pihenéssel az egész éjszakán át ment hazafelé. Óh hányszor kellett talán küzdenie önmagával! És minden lépése az ige által történt, amit Jézus mondott neki. Nekünk lelkészeknek, presbitereknek és minden hívőnek minden lépésünknek ebben a tusakodó, ige erejével támogatott engedelmességben kell
