Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1943-10-17 / 42. szám

216. oldal

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

1943.

Meleg köszönettel tartozom kiváló elnöktársamnak, a főtiszteletü Püspök Úrnak, hogy nagyszabású püspöki jelentésében több olyan fejtegetést olvashattam, amelyekkel egyetértek. Ez az egyik oka annak, hogy eltérek attól a szokásomtól, mellyel korábbi alkalommal megkíséreltem kiterjeszkedni egyházi és nemzeti közéletünknek több időszerű kérdésére. Ma önmagámnak szabok korlátokat, mert tudom, hogy a mai lelkészszentelés és a napirendre tűzött, részben behatóbb megvitatást kívánó kérdések tárgyalása miatt időnk méginkább szükreszabott. De ettől egészen eltekintve, mint világi szolga abból a meggyőződésből indulok ki, hogy napjainkban a csendes munka vár reám és a tüzetesebb fejtegetések ideje számomra nem érkezett el.

Ez okból szándékosan nem nyilatkozom az utolsó közgyűlésünk óta történt több világtörténelmi eseményről, s mégkevésbbé óhajtok jövendölésekbe bocsátkozni vagy tüzetesebb véleményt kockáztatni azokról a feladatokról, amelyeket a következő hónapokban vagy esztendőkben nemzetünknek meg kell majd oldania valószínűleg olyankor, amikor előreláthatólag már nem leszek az élők vagy az egyházkerület alkotótagjai sorában.

Néhány kijelentést, illetőleg ígéretet azonban ma is kötelességem hangoztatni.

Sziklaszilárd az a hitem, hogy nem a mi erőte- j lenségünk érdeméből, sem semmi földi hatalom segítsége, hanem kizárólag a Mindenhatónak kegyelme nemzetünket és hazánk független állami létét esetleges megpróbáltatások után és azok leküzdésével fenn fogja tartani. Tudom, hogy nemzetünket áthatja az élniakarás és hogy honfitársaim nagy többsége folytonosan haladni óhajt, mégpedig nem vak, kockázatos kísérletezések terén, hanem a Széchenyi által hangozhatott fokozatos, de becsületes és szakadatlan haladás útján.

Mindent el fogok követni arra, hogy az egyházkerületünkben lakó reformátusokat is ezekben az ítéletes időkben teljesen áthassa az a komoly felelősségérzet, amellyel egyházi és hazafias kötelességeinket teljes erőfeszítéssel, egyéni érdeket nem ismerve, illetőleg azt leküzdve betöltenünk kell.

Jövőre is minden alkalommal figyelmeztetni fogom honfitársaimat és különösen mindazokat, akiknek hatósági jogköre, vagy erre valami módja van, hogy éltük fogytáig tartsák kötelességüknek leróni a maguk életkörében azt a nagy hála-adót, amellyel valamennyien tartozunk azok iránt, akik a harctéren hősiesen teljesítették honvédelmi kötelességeiket, illetőleg akik most is katonai szolgálatot végeznek, épúgy, mint a hadigondozás útján a hadiárvák, hadiözvegyek és -rokkantak iránt is.

Mai ülésünkben is kegyelettel emlékezünk a hősi halottakról, ezek között Somogyi István takácsi és Márkus Sándor hetesi derék tanítóinkról; valamint együttérzéssel és segítő készséggel gondolunk a hadigondozottakra és azokra, akiket súlyos családi csapások, vagy övéikért érzett kínos aggodalom sújtott.

A jövőben is minden közéleti szolgálatomban törekszem érvényrejuttatni azokat a szempontokat, amelyek a nagy egyházi és nemzeti célok elérése érdekében az egész magyarságnak lelki egységét mozdítják elő.

Teljes tudatában annak, hogy a nagy társadalmi kérdések hazánkban is az egész vonalon éreztetik hatásukat, óhajtom, hogy mindenkiben ébredjen fel a társadalmi lelkiismeret és az a törekvés, hogy nagy társadalompolitikai és gazdasági igazságokat minél teljesebben lehessen hazánkban is érvényrejuttatni, mégpedig a magyar nemzet történelmi hagyományainak

megfelelő módon és a törvényhozás, illetőleg kormányzat alkotmányos hozzájárulásával és hatásköre utján.

Főtiszteletű Közgyűlés! Két világ között, tudniillik az összeomlott vagy roskadozó régi világ s az annak romjain majd felépítendő új világ közt, átmeneti korszakban élünk. Ez a korszak még elhúzódhatik s esetleg megpróbáltatásokkal is járhat nemzetünkre nézve. Mint az országgyűlés tagja, vagy más, pl. ökumenikus hatáskörben kötelességem lehet e tárgyban nyilatkozni. Ezt ma szándékosan nem teszem, ámbár tudom, hogy sokan türelmetlenül vágynak az újabb építő és alkotó munka ideje után. Bizton remélem azonban, hogy mikor majd ehhez az építéshez lehet fogni, honfitársaimnak szinejava és köztük az a 2,678.000 református, akik napjainkban Magyarország határain belül élnek, akkor se lesz méltatlan őseink szabadságszel etetéhez és oly állami és társadalmi berendezés megalkotásán vagy fenntartásán fog munkálni, amely összhangban áll ezeréves alkot| mányunknak alapvető tételeivel.

Bizton hiszem azt is, hogy ez átmeneti korszak végén hazánkban is a törvényhozás, az egyházak, a kormány és mindazok a közületek, amelyeknek idevágó hatásköre meglesz, szakadatlanul törekedni fog a legszélesebb néprétegek művelődési, egészségügyi, gazdasági és jóléti viszonyainak lényeges javítására és emelésére, továbbá, hogy a reformátusok is a társadalompolitikai munkával párhuzamosan lankadatlanul teljesítik a felebaráti szeretet kötelességeit is.

Ebből a munkából különösen kiemelem mindazt, amit a jövő reménysége és záloga, református ifjúságunk éspedig egyformán a falusi, az ipari, a kereskedelmi pályán lévő, a tanonc-, valamint a közép- és főiskolás ifjúság javára tennünk kell. E teendők egyik részlete gyanánt felemlítem és ajánlom az egyházkerület alkotótagjainak további jóakaratába a Darányi Kálmán-diákház ügyét, amely lassan ugyan de mégis halad előre, de amelynek érdekében még sok feladat vár reánk.

A folyó év márciusában tartott rendkívüli közgyűlésünk óta lefolyt események közül kötelességem egyről megemlékezni.

Az utolsó öt évben összejöveteleink alkalmával boldog örömmel emlékeztem meg több, a trianoni békeparanccsal elszakított területrész visszatértéről és különösen északerdélyi és keletmagyarországi magyar testvéreink hazatéréséről is. A folyó évi szeptember hó első napjaiban Isten jóvoltából a főtiszteletü Püspök és Jókay- Ihász Miklós egyházmegyei gondnok urakkal együtt módomban volt több napot tölteni a mi drága és gyönyörű Erdélyünknek több városában. Meggyőződhettem arról, hogy erdélyi magyar testvéreinknek az elszakítás huszonegy éve alatt is mily nagy volt az alkotóereje, mennyire példátadó az áldozatkészsége. Amikor most megköszönöm a főtiszteletü Püspök Urnák erdélyi szolgálatát, különösen Marosvásárhelyt végzett nagyszabású igehirdetését, mindenekfelett kifejezni óhajtom hálánkat erdélyi református testvéreinknek mindazért, amit két évtized alatt szenvedtek, dolgoztak és megalkottak.

Nagy történelmi események időszaka nem alkalmas nagyobb emlékünnep rendezésére. Száz év távlatából azonban meg kell emlékeznem három évfordulóról. Ez évben vplt, illetőleg lesz egyetemes konventünk két kiváló néhai elnökének, Antal Gábor püspök úrnak (1843 május 10.) és báró Bánffy Dezső egyházkerületi főgondnok úrnak (1843 október 28.) születési százéves évfordulója.

Boldogult Antal Gábor mélyértelmü, tanári munkásságra is hivatott, fáradhatatlan, nagy alkotások és bölcs tanácsadás, valamint irányítás útján is kiváló fő-