Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-09-05 / 36. szám
Otvennegyedik évfolyam. 36. szám. Pápa, 1943 szeptember 5 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.____________________________--------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: GYÖRY ELEMÉR PÜSPÖK '--------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL ÖISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Igehirdetés és lelkigondozás a mostani háború idején. A tatai református egyházmegye Lelkészértekezleti gyűlésén, 1943. évi július hó 27-én tartott előadás. (Folytatás és vége.) Igehirdetésünk és a lelkigondozásunk szorosan összefügg egymással. Nem lehet jó igehirdető, aki rossz lelkigondozó. Forgolódnunk kell a reánkbízott nyáj között, hogy megismerjük gondolkozását, bajait, örömeit, bűneit és nehézségeit. »Egész szívvel állj oda a mellé a bajba ütött ember mellé! Nekünk ott van a helyünk gyülekezetünkben és bennük, ővelük együtt k'öll küzdeni és szenvedni. Nem menekülhetünk és nem futhatunk el a nyájtól, mert csak a béres fut el, de nem az igazi pásztor. Nem annyira anyagi segítséggel, mint azzal, hogy nem változol meg, hogy együtt érzesz vele. Egy kézfogás, amelyik a szívek között szellemei láthatatlan áramú összeköttetést hoz létre, egy biztató tekintet és tied lesz az az élet és hallgatni fog a te igehirdetésedre.« (Csikesz, Elmékkönyv 3.) László Dezső mondja: »A lelkigondozás: igehirdetés négyszem között. Ma is fennáll az a veszély, hogy míg a nagy nyilvánosság előtt nagyon bátran tudunk templomi szónoklatot tartani, addig nem me- i rünk az egyéni lélekkel szemben mint igehírdetők meg-, áállani. Mihelyt elhagyjuk a templom és a palást külső tekintélyét, azonnal bizonytalanoknak érezzük magunkat, ha Igét kell hirdetnünk. Éppen abban dől el mondanivalóinkhoz való komoly viszonyunk, hogy merjük-e azokat akkor is mondani, ha semmi sem ad azokhoz ünnepélyes, külső keretet. (Az Anyasfzentegyház szóig.) Igénk így folytatódik: »Elküldött, hogy a töredelmes szívüeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét«. Jegyezzük meg a szót: »elküldött«. Ez a küldetés jelenti a lelkigondozást. A szívek töredelmét, sebét, a lelkek megkötözöttségét, a körülmények súlyát, a téves nézetek vakságát, a lesujtottságot, elkeseredést, szomorúságot nem lehet a szószékről meglátni, felfogni és az igével utolérni. Le kellett szállnia az irgalmas samaritánusfnak a lováról, mikor az útfélen heverő szerencsétlent be akarta kötözni. A mi szolgálatunk ilyen irgalmas, felebaráti munka. Szeretetet kíván. Nekünk lelkipásztoroknak először kell szeretni, mielőjt minket szeretnének (Csikesz) és nekünk jobban kell szeretnünk őket, mint ők szeretnek bennünket. Az összetört szívek gyámoltalanok. Szőlővesszők, melyek bár a szőlőtőkén hajtottak, mégis karó, támaszték kell melléjük, hogy gyümölcsözhessenek. A lelkipásztornak tudnia kell nyilvántartania kell: kik katonák, kik vannak a harctéren. Állandóan érdeklődnie kell az ittnonmaradottak sorsa és a harctéren levőkkel folytonosan leveleznie kell. Soha nem mentem el talán olyan ember mellett szó nélkül, akinek fia a harctéren van. Mindig megkérdeztem:» mikor , írt utoljára, ha nekem írt, hírül adtam. Tanács, támo! gatás, ügyeikben, nehézségeikben felvilágosítás soha ne hiányozzék. Nagy segítségünk lehet az irattér1-* jesztés. Katonáink mondhatatlanul hálásak, ha gondolunk reájuk. Érdekli őket minden hazai esemény. Jól esik tudniok, hogy családjuk a lelkipásztorra minden körülmények kpzött számíthat. Mákor nem jön semmi ' hír a drága katonáról, egy nagy ütközet után, fel kell I keresnünk az aggódó, bánatos családot. Milyen balzsam akkor az Ige, az imádság. A könnyek közötf is derültebbé válik az ég. Megragadó alkalom, mikor a harctéren levő katona házában házi istentiszteletet tartunk. A harctérről hazajött katonákkal a lelkipásztornak azonnal kapcsolatba kell lépnie. Engem a gyülekezetben hadviseltek haza jövetelük alkalmával fel szoktak keresni. Mint volt frontharcos elbeszélgetek velük. Maguk terelik rá a szót arra a gondolatra, hogy milyen boldogító volt a veszedelmek között Isten gondviselése. Olyan katonánk is van, aki arról tett bizonyságot, hogy a bajtársiasság szellemét menynyire fokozta náluk az, hogy gyakorta közös bibliaolvasásra jöttek össze, kint a fronton. Minden lapján bibliamondást küldött. Hazajött katonáink így a legbuzgóbb templombajárók lettek. Az ilyen kapcsolatok elszakíthatatlan szálakkal és emlékekkel kötik össze a pásztort és a nyájat. Sebesülteket, kórházban ápoltakat és rokkantakat a szeretet minden jelével, ajándékaival és a testvéri szív melegével kell körülvennünk. Az árvákat, özvegyeket meg kell látogatnunk és a rendelkezésünkre álló minden módon éreztetnünk kell velük testvéri együttérzésünket, az Ige vigasztaló, erősítő, reménységet támasztó hatalmával kell őket Isten színe előtt tartanunk. Itt meggyógyul minden seb és felszabadul kötelei közül a lélek. Az ilyen lelkigondozói munka ^letteljesebbé és hathatósadba teszi igehirdetésünket is. A két szolgálat egybeolvad és elválaszthatatlanabbá lesz. — A nagyváradi ref. gyülekezetnek özv. Kelemen Kálmánná szül. Sándor Erzsébet szép házas telket adományozott azzal, hogy abban az egyház az ajándékozó meghalt leányának, Kelemen Ilonának emlékére református Ieányárvaházat létesítsen.
