Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-04-05 / 14. szám
Ötvenharmadik évfolyam. 14. szám. Pápa, 1942 április 5 FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÓMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Mikor az ajtók zárva valának. . . János 20: 19. Husvét reggelén a két tanítvány csak az üres sírt látta. A szemtől-szembe való látás kiváltsága Mária Magdalénának jutott. A két tanítvány az üres sír látása .után visszatért újra a városba. Az evangélium azt mondja, hogy azért, mivel még nem tudták az írást, hogy néki fel kell támadnia a halálból. E szavakban benne van, hogy bármit gondoltak is az üres sír felől, az, hogy Jézus feltámadt volna, — nem jutott eszükbe. Bizonyára Mária sem ismerte az írást s ö sem gondolt rá, hogy Jézus feltámadott. Számára az volt a nagy keserűség, hogy Jézusnak holttestét sem láthatja. E keserűségének hangot is ad, amikor a két angyal kérdésére válaszol: Elvitték az én Uramat és nem tudom, hogy hová tették Őt! E szavak kimondása után látta meg Jézust. És Jézus nem engedi, hogy Mária örvendezzen az Ő látásán, hanem küldi őt a tanítványokhoz, azzal az üzenettel, hogy Ő fel fog menni az Atyához; Ezek történtek jókor reggel kint a sziklasírnál. További tudósításunk az eseményekről ennek a napnak az estéjéről van. A tanítványok együtt voltak valahol Jeruzsálemben. Az ajtókat is magukra zárták, mert féltek a zsidóktól. Nehéz elképzelni annak a kis társaságnak a lelkiállapotát. Közülök az a kettő, aki kint járt a sírkertben, -elmondta a többieknek is, hogy üresen találták a sírt. Az a különben is félénk és megriadt kis sereg, amelyik látta Mesterét keresztfán kiszenvedni, most abban a tudatban van, hogy még a sírban sem hagyták őt nyugodtan. S épen emiatt további veszedelmektől féltek. Talán attól, hogy keresni fogják, hogy bíróság elé hurcolják őket is. Hiszen nagypéntekre virradatkor egyikük már hallotta vádként maga ellen: Te is az Ő tanítványai közül való vagy! S most úgy érzik, hogy ez valóban olyan vád, aminek rájuk nézve gyászos következményei is lehetnek! Emberek voltak, kishitűek voltak, féltek s bezárkóztak. Pedig nemcsak az üres sírról tudhattak már ekkor. Hiszen Mária Magdaléna megmondta nekik, hogy ő látta Jézust. De ez hihetetlen asszonyi szóbeszédnek tetszett előttük. Különösen is a Mária által tolmácsolt üzenettel, hogy Jézus fel fog menni az Atyához! A tanítványok tudták, hogy ‘Mária kétségbe volt esve (azon a reggelen, — hiszen ők sem voltak különb lelkiállapottal! Azt gondolták hát, hogy a kétségbeesés zavarta meg Máriát s talán csak képzelte mindazt.^uniröl azt állította, hogy: látta! De még ha valójában látta volna is, ha Jézus valóban feltámadt volna is — mit jelenthetett ez nekik? Vájjon erre gondolva, nem remegtette-e meg őket a kísértetlátástól való félelem? Vájjon nem gondoltak-e arra, hogy ha Valóban feltámadt Jézus, sok mindenért számonkérheti őket? Péter tagadását, Jánosnak a főpap barátságában bízó tanács-J házi jelenlétét, a többiek szétfutását mivel menteget, hetik majd Előtte? S azzal az üzenettel összekötve, amiről Mária beszélt, vájjon mit jelenthetett, mi értéke lehetett, hogy feltámadott, — ha mégsem marad közöttük? A földön élő emberek számára az a tudat, hogy valaki az Atyához megy fel* nem azt jelenti-é, hogy az illető az ő számukra mégis csak halott?! Mária Magdaléna bizonyságtétele a tanítványok számára nem volt elég .erős ahhoz, hogy a tanítványok félelmét eloszlassa. Együtt voltak ugyan, de zárt ajtók mögött. Bizonyára terveket gondoltak ki, töprengtek, hogy mit tegyenek, — de szívökben félelem volt, reménység nélkül! S akkor midőn így összebújva, félve tanakodnak zárt ajtók mögött, — megtörténik husvét második nagy eseménye, a minden kétséget eloszlató, minden hitetlenséget legyőző bizonyságtétel: Jézus megjelenik lelőttük s megáll közöttük. Nem kopogtatott zárt ajtókon. Nem kért bebocsátást! Nem. Hiszen kérdés, hogy a megriadt, bezárkózott tanítványok a kopogtatásra mertek volna-e ajtót nyitni? A feltámadott Jézus hirtelen, váratlan ott állt közöttük. Vájjon mit gondolt magában, mikor látta őket? Látta felzaklatott lelkűket, arcukon a félelmet, szemükben a bizonytalanságot? Óh bizonyára látta, hogy milyen szánnivaíó az egész kis társaság. Azok az erős férfiak, akik közül az egyik még kardot is vont védelmére, a másik kettő az Ő jobb és bal keze felöl való helyért versengett, s a többi, akik nem régen még mind vele akartak indulni a halálba, — most ott ülnek félve, tanácstalanul! S azután nem következik semmi szemrehányás, semmi számonkérés. A Mester, aki egy szavával a viharos tengert is lecsendesítette, most is megszólal: Békesség néktek! S mikor megmutatja a meglepett embereknek sebhelyeit, azok ügy érzik magukat, mint mikor a genezáreti viharos éjszakán zendült meg a hangja: Én vagyok, ne féljetek! S szinte egyszerre kicserélődött lélekkel ülnek már ott, lelkűkben csend és békesség, arcukon öröm, hogy láthatják az Urat! Az üres sír látása, Mária Magdaléna híradása most már megkapja a maga jelentését. Most már élő valóság számukra mindaz, ami történt. Nem kérdeznek már semmit, nem okoskodnak, nem kétségeskednek és nem félnek többé. Még csak azon sem gondolkoznak, mimódon jutott be Jézus a zárt ajtókon keresztül. Az a tény, hogy Jézus él, mindenre válasz minden ellen védelem s mindenre erő. S amikor Jézus küldi őket, mennek. Nem kérdezik, nem aggságoskodnak, hogy mi lesz aztán, ha haragvó zsidók kezére kerülnek, mi lesz, ha kegyetlen pogányok támadnak ellenük. Tudják most már, hogy a Jézussal töltött három esztendő mire való volt. És tudnak indulni, amerre Jézus küldi őket, hirdetni azt, amit Jézus tanított nekik. Körülöttük és bennük megváltozott a világ s a vál-DUNi"!!S LAP Helyben. A DUNÂNTI OS KÖZLÖNYE