Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-10-11 / 41. szám
196. oldal. DUNÄNTOLI protestáns lap 1942. jék meg és egy közös lelkipásztori állás körül bokrosíttassanak. A pariikul árizmustól való mentességet feltűnően hangoztató javaslatok még azt is hozzá/ teszik* hogy a kisgyülekezetek összevonásából felszabaduló lelkészt fizetéskiegészítő államsegélyből az Ötezer Iel- Ken felüli egyházközségekben új Ielkipászton állások volnának szervezhetők. (Óh, szegény partikulárizmustól való mentesség, de hamar torkon ragadtak!) Ez az, amivel a Dunántúl, de legalább a pápai egyházmegye szembehelyezkedik és állítja, hogy a bokrosítással felkínált orvosság csak súlyosabbá teszi a bajt. Amilyen mesterkéltséget kifejező a »bokrosítís« szó eredeti jelentésében, oly természet és életellenes fenti egyházi vonatkozásban is. Meggyőződésünk, hogy az anyaságot megszűntetni ceruzával, számítással, kalkulációval nem szabad, mint ahogy azt így vállalni sem lehet. Az anyaságnak a boldog szenvedésben, ráfizetésben, az áldozat és hálátlanság kibirásában van a dicsősége, hősiessége és életjoga. Nem szabad megfosztani tehát életjoguktól azokat a kisg'yülekezeteket, melyeknek legtöbbje három évszázada tartó harccal, áldozattal, külső ellenféllel makacsul védekezéssel szerzett jogot az élethez. Az anyaságot csak a természetes halál, vagy a legyilkolás szűntetheti meg. Abokrosítás, mint alább látni fogjuk, ölne, gyilkolna. A természetes halál jelei pedig — Istennek hála — nem olyan sűrűén mutatkoznak. Legfeljebb csak a betegségé. A betegség azonban nem indokolja az anyaság, megszűntetését, sőt érv mellette. A beteg mellé legelőször az anyát gondoljuk oda. Inkább mutatkoznak itt az élet jelei. Még a betegnél is, még a haldoklóknál is! Csak a legfrisebbre hivatkozunk,/ a 124 lelket számláló Orcira. Micsoda csodálatos és tündökletes bizonysága az élethez való ragaszkodásnak az a több, mint 8000 P, amit ez egy virágvasárnap.on összeadott iskolájának megmentésére. A nagy gyülekezeteknek ebben az arányban millió és millió pengőt kellene összeadniok — egy vasárnap. Meg tudnák-e ezt tenni, még akkor is, 'ha létükről volna szó? Őrei pedig nem egyedül áll a Dunántúlon e tekintetben. Egész sora van a kisgyülekezeteknelv melyek a háború előtti drágább pengőkből pár ezret áldoztak önként egyházi célokra, meit 'élni akartak, nem meghalni. Ha lehetne összehasonlítást tenni, azt mondhatnánk, hogy a kisgyülekezetben nagyobb szükség van a lelkipásztorra, mint a nagyban. A tömb, a többség már maga konzerváló erő. Ă gonosznak nem egy tüzes nyila már magán a többségen megtörik. Nem így a kisgyülekezetben. Ezek túlnyomórészt törpe kisebbség, a másfelekezetűek tengerében, s mint ilyenek állandóan nyílt, vagy alattomos üldözésnek, megkárosításnak vannak kitéve házasságok, ingatlan adás-v vevések stb tekintetében. Ha helyben az őrálló, ezeket idejében hallja, látja, észreveszi és ha tudja elhárítja, elébe áll. Ha elviszik onnan kilométerekre, meglehet, hogy értesül a bajról, de mire odasiet, már elkésett. Magától értetődő, hogy őrködni, pásztorolni sikeresebben lehet közelről, mint távolról. Nem lehet aztán egész seregnek nevezni azokat a kisgyülekezeteket, amelyek egymástól csak kakaskujsorításnyira vannak. Azok, amelyek valóban ilyen kis távolságra vannak, máris társultak. A bokrosítással sok helyen 5—7—10 km.-re levő gyülekezeteket kellene összekapcsolni. És milyen közlekedési viszonyok mellett! Nem műutakra kell gondolni, hanem rossz vicinálisokra, sziklás hegyi utakra, posványos erdei utakra. Előfordulhatna, hogy télen hosszú ideig tájára se tudna menni a lelkész társegyházainak. ’Esteli időben, amikor legjobb alkalom van a lelkigondozásra, télen éppen nem tud ott lenni. Ha mégis megkockáztatná és lelkiismeretes akarna lenni, akkor rövid idő múlva a betegágyból »élvezné« a tisztességesebb javadalmat. Az sem kétséges, hogy a bokrosítással, ha tágabb értelemben is, szórványsorsba dobunk református tömegeket. Ahol lelkipásztor nincs, az már egy kicsit szórvány. Ott más a nép, más a mentalitás. Még a leányegyházakban is más, különösen, ha a tanító csak tanító és nem hűséges református is. Ilyen pedig nem is egy van, tisztelet adassék a hűségeseknek. De leggyakoribb eset, hogy ahol törpe az egyház, ott törpe az iskola is. Elvész az államsegély, megszűnik az iskola és kész a szórványállapot. Nem hangozhatik-e kemény vádként, mikor egy szervezett egyházi é lejt he z szokott református magyar elsóhajtja valahol az ilyen bokrosított helyen: Uram Isten, iskolánkat az állam veszi el, lelkipásztorunktól pedig a gondozásunkra hivatott egyház foszt meg! Köztudomású, hogy a szórvány közegyházunk olyan sebe, amelyen a legtöbb vérünk folyik el. Mire való lenne ezt a területet kiszélesíteni és a pusztulásra nagyobb lehetőséget nyújtani?! Azért legyenek az atyák valóban partikulárizmustól mentesek és ne kívánják kisgyülekezeteink halálát. Ne rombolással építsenek, hanem hittel és áldozattal. Ezek a kis egyházak egyházi és nemzeti missziót töltenek be. Ne bántsák őket, inkább segítsék. Ne kívánják el tőlük a közalapi segélyt, mondván-, hogy az lélekszám arányában osztassák ki. A közalappal ne rendelkezzenek, hanem fizessék. Egyik egyházkerületnek több hátraléka van, mint az évi előírás; annyi, mintha a Dunántúl öt évig semmit se fizetne. De fizet. Nem azért, hogy a kicsinyek táplálják a nemfizető nagyokat, hanem azért, meit ez törvényes kötelesség!! Végezetül: míg más nem bánt, magunk ne öljük magunkat. Ne akarjunk egy távoli, esetleges rosszat bizonyossá és jelenné tenni. Ne bokrosodjunk meg annyira, hogy bokrosítsunk. íPadrag. Császár Károly. A veszprémi ref. egyházmegye közgyűlése. A mélységes nemzeti gyász sötét felhője ereszkedett alá a veszprémi református egyházmegye aug. 27-én tartott közgyűlése alkalmával összegyülekezett atyák és testvérek bánatos szívére. Az előző napi bizottsági ülések tagjai roskadozva jártak és végezték hivatalos dolgukat. Idegesek, ingerlékenyek voltak. Valami nagyon nehéz volt. Augusztus 27-én aztán a dicső halált halt vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes Őfőméltósága temetése napján az egyházmegyei közgyűlés alkotó tagjai, mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, úgy óhajtoztak letelepedni az LJr Jézus Krisztus lábai elé az egy szükséges dologért. Az e végből tartott istentiszteleten Gáty Ferenc felsőörsi lelkipásztor testvérünk hirdette Istennek vigasztaló szent igéjét s megenyhülve éreztük, hogy azt a nagyon nehéz valamit már nem egyedül emeljük, hanem segít az Atya, aki Fiát adta értünk és a mi Urunk, a Jézus Krisztus, aki meghalt, hogy mi éljünk. Istentisztelet után mások voltunk, mint előző nap. Ügy sajnáltuk, hogy nem láthattuk közöttünk esperesünk hatalmas alakját s nem oszthattuk meg vele a szívünkből kiáradó érzéseket. De ha ő egész