Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1942-07-05 / 27. szám

Ötvenharmadik évfolyam.

27. szám.

Pápa, 1942 július 5

DDNÁNTIÍM nmmivo LAp

A DUNÁNTÚLI ésmélt. Medgyasszay Vince püspök urna KÖZLÖNYE

— ° ' Helyben. — — ——

FELELŐS SZERKESZTŐ DR. POI _____________ ■ , - uo a VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL

FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRD! . . KÜZLEMENV KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Jókai és Petőfi Pápán.

Irta és a pápai főiskola emléknapján előadta Szathmáry Lajos gimnázium tanár.

Tizenhét éves korában ide, a pápai főiskolába küldte jóanyja. Itt már várják a professzorok a kitűnő műveltségű és nevelésű, finom modorú ifjút. Szállást a Klára-házban szereznek neki, ahol mindenképen jóltartják. A házigazda anekdotázó*' kedvével ébreszt1- geti benne a nemzet későbbi nagy mesélőjét, Mariska asszony pedig a főztjével bűvöli el úgy, hogy egy 40 év múlva írott levelében is szeretettel emlékszik vissza erre a diákszállására: »Megvan-e még a szőllőlugas a Klára-ház kertjében, ahol azt a borzalmasan fantasztikus elbeszélést írtam, amelynek Istenítélet a címe? Akkor virágzott a szőlő, döngő méhek segítettek benne«. De azért Jókai élete nem volt csupaboldogság Pápán, ha mindjárt tán csak hipochondria is volt a baj közelebbről. A Negyven év visszhangjában ezt írja: »Ekkor tele voltam egészségtelen képzelődéssel. Amiket írtam, csupa világfájdalom, embergyűlölet, szentimentális érzeígés, hihetetlen esétek hajhászása, amihez járult még az is, hogy testileg sokat szenvedtem. Folyvást fájt a mellem. Elhitettem magammal, hogy tüdővészben vagyok.« (Csoda ez? — kérdem én. Fantáziája világát Scott Walter, Dickens, Victor Hugo és Eugen Sue regényeinek fájdalmai öntik el.) Persze, hogy füveket jár szedni mellbetegség ellen a Tapolca partjára. »Ezek az írók végzetes hatással voltak fantáziámra« — írja. Gondos anyja még az év végén el is viszi az egészségesebb éghajlatúnak vélt Kecskemétre.

Jókai pápai diákoskodásának ennyi a kerete.

Láttuk immár a két nagy pápai diákot. Az egyik sorsüldözött vándorszínész,, obsitos baka, akit kraicáros nehézségek gátolnak a rendszeres tanulásban, felfelé vergődnék a társadalomban, i.s bár kitűnő tanuló — kikopik az iskolából. A másik gondos, művelt anyának gyermeke, akinek gondosan vetett ágya, álmodozó hajlama és romantikus képzelgései vannak. Szintén gyógyíthatatlan, hajlamos a halhatatlanságra.

Ezt a két különböző lelkialkatú és elindításéi fiatalembert a gondviselés a pápai főiskola Képzőtársaságában kerítette egymás mellé. Ez a Képzőtásaság viszont Tarczi Lajosnak, a kiváló tanárnak köszönheti létrejöttét, amit Tarczi így okol még egy helyen: »A dunántúli ref. főiskola növendékei közül némely lelkesebbek belátták, mikép a puszta iskolai tanulás csupán alap, amelyre választékos magányfoglalkozás rakhat szellemileg erős épületet«. Nos, ezeknek a némely ifjaknak a felkérésére épen az előző évben, 1841-ben ő alapította meg a Képzőtársaságot. Jókai így ír ezekről a dolgokról az Életemből c. kötetének egy helyén: »Választottunk elnökül egy derék

tanárt..., aztán tartottunk gyűléseket, amiken szónokoltunk, úgy, mintha országgyűlésen volnánk, szavaltunk úgy, mint a színpadon, s vitatkoztunk apróságok fölött, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk fel verseket és novellákat, megbíráltuk, s ami jó volt, azt beírtuk egy nagy könyvbe, melyet hittak Érdemkönyvnek ... stb.«

Nos, Petőfi és Jókai, a csatlakozó Orlayval, ebben a Képzőtársaságban alkották meg híres triumvirátusukat. Elsősorban is szavalnak a Képzőtársaság ülésein. Egyebek közt Vörösmartyt is, akit különben Tarczi tanár úr személyesen is ismert, sokra is becsült, sőt a Szózat c. költeményének első igazi méltánylója is ő volt. Jókai nem sok sikert ért el szavalataival. Egyik bírálója pl. hangját túl mélynek s így alig érthetőnek ítéli. Bezzeg Petőfi nagy port vert fel szavalataival. A Szózatnak tréfából történt tótos kiejtésű elszavalásával olyan közmegbotránkozást kelt, hogy még Tarczi pártfogó jóindulata is 1 veszélybe kerül. Az évvégi nagy örömünnepen viszont az Ölmos Botok c. költemény elszavalásával olyan babérokat arat, hogy az e babérokból támadott becsvágya egész életfolytatására elhatározó befolyásúvá lesz. Van olyan szakember, aki szerint Petőfi épen erre a sikerre építi egész színészi pályáját.

De megtörtént időközben a mindezeknél nagyobb dolog: az Athenaeum május 22-i száma hozza Petőfinek egy titokban felküldött versét, a Borozó-t. Azon vitatkozni, hogy a Borozóban megcsillanó egyéni hang-e, vagy épen a vers Bajzáék egyénieden szab* ványköltészetének megfelelő hangja tette-e a csodát, hogy e vers átcsúszott az akkori idők legilletékesebb irodalmi rostján, mondom, ezen vitatkozni most nem érdemes. A lényeg itt az, hogy Petőfi e versének megjelenésével bekerült az irodalomtörténetbe. »A költő lelkesedése határtalan volt, gyönyörrel mutogatta barátainak... Jókainak pedig ezt mondta: Most már te se nyugodjál, míg tőled is meg nem jelenik valami. Ettől az időponttól számította írói pályáját« — írja életrajzírója, Ferenczi. Jókainak egyebek közt egy novelláját méltatja a képzőtársaság emlékkönyvi beírásra, miután bizonyos stiláris módosításokra kötelezte a szerzőt. Ez a novella 1845-ben megjelenik ugyanabban az almanachban, amelyet a képzőtársaság ad Tavasz címen s amelyben néhány 1842-ben pályadíjat nyert Petőfi-verset is közöl a szerkesztőbizottság. Hogy fogadja Petőfi, az 1845-ben már neves költő, ezt a könyvecskét? A Pesti Divatlapban nyilvánosan kifejezi felháborodását, amiért e néhány ifjúkori kísérletének közreadásával mintegy kompromittálta ot a Képzőtársaság. Jókai viszont így ír róla 40 esztendő múlva: »És aztán adtunk ki egy könyvet, aminek neve volt Tavasz. És ha valaki olvasá azokat a furcsa verseket és novellákat, amik abban vannak, hogy élmoso-