Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-06-28 / 26. szám
Ötvenharmadik évfolyam. 26. szám Pápa, 1942 június 28------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÓMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Jókai és Petőfi Pápán. Irta és a pápai főiskola emléknapján előadta Szathmáry Lajos gimnázium tanár. Az idén, az 1941—42. iskolai esztendővel lett épen 100 esztendeje annak, hogy Petőfi Sándor és Jókai Mór pápai ref. kollégiumunk padjaiban kezetfogtak egymással s a kollégium ú. n. képzőtársaságában elindultak a magyar Parnasszus felé vezető úton. Igen... Petőfi Sándor szívében e kollégium egyik leghátsó padjában érlelődött meg a sejtelem, hogy belőle középszeű ember nem lesz. »Aut Caesar, aut nihil.« S az ő pályáját itt keresztezte a másik felragyogó csillagé, a Jókai Móré, azé az akkor még lombos hajú, sima állú ifjoncé, akinek az innen messze fekvő Klára-ház utcai szobájában a mindennapos imája így hangzott: »0, uram Isten, csak tíz esztendőt adj még élnem; nem kérek én tőled sem gyönyörűségeket, sem gazdagságot, csak azt, hogy engedj dolgoznom. Engedd meg, hogy azt a tengert, azt ,a ködöt, azt a chaost, ami itt a lelkiemben forr, hömpölyög, zsibong, napvilágra hozhassam« — mint arra az időre egy későbbi levelében visszaemlékezik. S itt sugárzott és melegített ugyanakkor, mint a csillagokat megfényesítő nap, annak a tanárnak, annak a Tarczi Lajosnak a szelleme, akinek — mint Jókai maga írja — előadásait nem muszájból hallgatták a diákjai, sőt néha a város közönsége is, hanem »a tudvágytól hevített ifjúi lélek vonzódásával«. [Ő volt az, akinek »derült lelke, hatalmas kedélye, a nemzet jövőjébe vetett rendületlen hite s az osztrák iránti olthatatlan gyűlölete fénnyel, szabadsággal és honfiúi bizalommal árasztá el azt a\kis kört, amelynek ő volt a centruma, s amelynek mi valánk a perifériái« — Írja később Eötvös Károly. S végül Tarczy Lajos volt az, akit Petőfi tanárai közül egyedül szeretett, s akitől vett is tényleges indításokat. Vessük pillantásunkat ez ünnepi alkalommal közösen erre a hármas csillagképre, hátha a mi lelkünk is megfényesedik sugárözönében! * * * »1841 márciusának legelején történt — írja Orlay Petrich Soma, az egykori pápai diák, — hogy a Fazekas-utcai diáktanyán nedves, havazó időben valami nesz vonta magára a figyelmemet. A kis ablakon át Petőfi arcát véltem felismerni. Az ajtó felnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, a szokottnál soványabban, bakkancsbafűzött kékszínű szűk katonanadrág, katonafrakk és lapos fehér posztókucsmában, amilyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bo(t s a válláról lefüggő vászonbakó volt minden magával hozott holmija.« A diákok ottmarasztják, felruházzák, ideiglenes keresethez juttatják s bekerítik a kollégiumba is feltételesen felvett hallgatónak. A fáradt obsitosnak jólesik a pihenés, de célját nem találja, közelebbről nem igen barátkozik, verseit nem juttatja nyilvánosságra. Később megélhetése bizonytalanná válik, s három hét múlva, mikor egyszer egy mogorva tanára azért, mert katonaruhában ment be későn az órámra s erre körülötte csendzavaró hahota támadt, kicsapatással fenyegette meg s kizavarta a tanteremből: összepakkolta csekély holmiját s ezzel a búcsúszóval vágott neki a pozsonyi útnak: »Itt hagyom Pápát, nem vagyok én diáknak való«. Ugyanezen év októberében azonban mégis csak visszakerül Pápára a nyugtalanlelkű garabonciás. Tarczy Lajos, az ifjúságnak ez a nemiesszívű gondviselője, kieszközölte felvételét a VII. osztályba. Ezt aztán Petőfi, ezelőtt pontosan 100 esztendővel, szépen el is végezte a Kollégiumban. Iskolai tanulmányait illetőleg kitűnő diák volt. De e méllett ismerőseinek és az iskola könyvtárának könyveit olvassa igen buzgón, a német és a latin történeti és költői műveket eredetiben, az angol és a francia auktorokat német fordításban. Schiller és Horatius állandó olvasmánya. A magyar irodalomból Gvadányit szereti, Csokonayt szinte kívülről tudja, Bajzát és Vörösmartyt példaképeinek vallja. A következő tanév elején ismét megjelenik Pápán, de ékkor nem tud keresethez jutni s elkeseredik. »Színésszé kell lennem — írja egy levelében. — Szülőim nem segíthetnek, s Pápán nincs semmi alkalom, mellyel a nyomom filléreket életem tengetésére megszerezhetném.« De mintha ez csak ürügy volna, mert hiszen pár sorral lejjebb már ezt írja: »'Magasabbra törekszem, s a celt szemem elől eltéveszteni soha nem fogom: "Művész es Költő«. Útnak ered, s ezzel befejezte végleg diákoskodását. Ennyi volt Petőfi kollégiumi pályafutásának a vázlata. Most nézzük, hogyan futotta meg ugyanezt az utat ugyanakkor Jókai Mór. (Folyt, köv.) Oroszországban, az istentelen bolsevista erők ellen küzdenek hős magyar honvédeink. Dunántúliak is, szép számmal. Küzdelmük és önfeláldozásuk magvetés egy keresztyénibb, magyarabb jövő számára. Az otthonlévők számára néhány kérésem van. A lelkipásztorokhoz és hívő gyülekezeteikhez intézem szavamat. 1. Imádkozzanak minél többet és minél alázatossabban itt harcoló véreinkért. A mi életünk Isten kezében van. A harc szenvedélye és véres tusák után imára kulcsolódik a kezünk. De minden katonának megnyugvást és békét hoz az a tudat, hogy otthonmaradt szeretteink, feleségünk, tisztaszívü gyermekeink a gyülekezettel együtt imádkoznak Isten terveinek beteljesedéséért. DDN' ^zr.::ris lap A DUNÁT Helyben 'ALOS KÖZLÖNYE
