Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-11 / 19. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1941 május 11. DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.___________________________________----------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZ AY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FAISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A magyar református énekeskönyv kérdéséhez. A genfi dallamok azonnal, a genfi ritmus sohasem vált a magyar református egyházi éneklés általános és szerves részévé. A genfi dallamok ritmikus formája tehát nem szükségszerüleg kánon, hanem elismert és tis ítéletben tartott forrás. Forrás, mint ahogy sok vándordallam végigjárta egész Európát és különböző népeknél, sőt osztályoknál különböző, hol énekelt, hol hangszeres, hol.népi, hol műzenei változatban bukkant fel. Ez esetben a forrás kész és szerves gyűjtemény formájában, pontos zenei leírásban került ugyan hozzánk, de származását tekintve, nagyrészt népi eredetű dallamok gyűjteménye, illetve átköltése, rendeltetését tekintve pedig népénekké vált. Az egyházi népénekek pedig — a nemzetközileg ismert legszebb koráldallamok is; még azok is, amelyek kimutathatóan zeneszerzőtől származnak — sokféle módosuláson mentek át és sokféle változatban ismeretesek. Ha mindig és mindenben a hiteles, »kanonizált« formára nézünk, akkor pl. miért énekeljük Luther énekét abban a változatban, amelyik annyira eltér az evangélikusok által világszerte használt formától, hogy emiatt közös reformációi ünnepélyeink együtt-éheklési kísérletei jóformán mindig siralmas hangzavarral végződnek? . Itt van pl. jelenlegi 18. dicséretünk, vagy a jugoszláviai énekeskönyv 125. dicsérete. Mindkét dallam régi, szép közkincse az evangéliom híveinek. Előbbi a jugoszláviai énekeskönyvben (10. sz. a.) olyan — elismerem, hogy régi, tehát e tekintetben »hiteles« formában szerepel, amelynek ritmusa, nemcsak hogy különbözik a Bach J. S. és mások által később feldolgozott formától, de a Dicszeghi Sámuel szép magyar szövegére értelmesen nem is énekelhető., amellett polyrithmikus beosztásában a 6 4, 3 2 és 2/2 ütem erőltetetten váltakozik. Utóbbi, melynek szintén több formája ismeretes, a dallam szépséges melizmáitól megfosztott, lenyesett formában szerepel, ami nemcsak hogy nem egyedül hiteles, de nem is a legszebb, sem a legelterjedtebb, tehát legreprezentánsabb változata ennek a szép német éneknek. A genfi zsoltárokban, akár azoknak eredeti négyszólamú francia kiadását, akár az annak nyomán készített 1743. évi Maróthi-féle kiadást vizsgáljuk, nem egy helyt felfedezhetjük, hogy a harmonikus feldolgozás összhangjaiban a dallam sorvégi, szinkópáit jegyzésű hangjai nem mások, mint az összhangzattanból jól ismert, ú. n. késleltető hangok; megfordítva pedig, hogy a (legtöbbször vegyeskari tenorszólamba, ritkábban szoprán-, ill. discantba helyezett) dallam körüli szólamok egyikében-másikában fordul elő a késleltetés, ami a mindenkori harmonizáció egyik általánosan használt technikai fogása. így pl. valószínűnek látszik, hogy a XVI. zsoltár 3. sorának vége (»mondjad én lelkem«) egyszólamú éneklésben így is hitelesnek tekinthető: annyival is inkább, mert a kíséret-szólamoknak ez a ritmusa, a Cantus Firmus (dallam) . . . j( szinkópáit formájával szemben. Ugyanezt találjuk a XX. zsoltár első sorának végén (»meghallgasson«), s ez annyival is valószínűbb, mert a zsoltár harmadik sorának négy utolsó szótagában. jll. hangjában már a többi szólamokkal együtt halad a Cantus Firmus is. A XXXIV. zsoltár utolsó sorában (»és örülnek rajta«) ugyancsak a fenti jelenséget figyelhetjük meg. Vég nélkül lehetne folytatni a hasonló idézeteket, amelyek szintén arra mutatnak, hogy a négyszólamú psaiteriumból kivett vezérdallamok maguk sem változhatatlanok, hanem az egykorú kórustechnikának megfelelően, helyenként kis mértékben módosulnak. Nálunk pedig — nem feledhetjük el azt sem, hogy a magyar zenei érzék alapjában homofón, azaz egyszólamú volt és amíg magyar lesz, csak az is maradhat a maga természeti mivoltában — a genfi dallamok egyszólamú, unisono énekelt népének-dallamokká lettek és csakis, mint ilyenek, voltak közhasználatban. Zeneileg ez azt is jelenti, hogy a dallamoknak csak a melosza, tehát a dallamhangok egymásutánja vált magyar népénekké s mint ilyen, önkéntelen módosulásokon is ment át. A magyar ember, ha magában, vagy kis közösségben zsoltárt énekelt, mindig az értelmes, nyugodt magyar beszéd ritmusával énekelt: ez a keleti rokonnépek nagy és gazdag közös zenei örökségének is egyik jellegzetessége: az ú. n. parlando énekmód. A genfi dallamok különböző, több-kevésbbé önkényes, egyéb változtatásokat is szenvedtek az idők folyamán, főleg az újabb időkben. Ahogy a magyarországi zenei élet és érzék kezdett kivetkezni az ősi magyar hang- és dallamvilágból, a sokszor csekély, vagy helytelen képzettségű irányítók elfeledkeztek arról, hogy a zsoltárok dallamai nem a dur-moll rendszerbe, hanem az ú. n. egyházi hangnemek valamelyikébe tartoznak. Kirívó példája ennek az a — gondolom —Árokhátv Béla által idézett, hivatalos enektanítási utasításban is szereplő figyelmeztetés, mely egy frig hangnemű dallamra nézve a következő megállapítást tartalmazza: hangneme »a moll«, mely azonban »e«-n végződik, lgv mollosodtak el a gyönyörű dór dallamok, így kerültek bele idegen, kromatikus módosított hangok, jóformán minden második zsoltárunk dallamába. tzen már feltétlenül segí eni és változtatni kell, mert ezek a változtatások a dallamoknak nem is más jellegűvé válását, hanem azok eljellegtelenedését jelentik.
