Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-14 / 37. szám
186. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1941. akiért élni s áldozatos szolgálatban magunkat elégetni az Ür Jézus golgotái keresztáldozatában nemcsak példát, de elköteleztetést is adott. Egész valómat átható mélységes hittel vallom, hogy minden nyomorúságunknak, sok nagy bajunknak és erőtlenségünknek orvossága az a szeretet, mely az Örökkévaló kegyelmes szívéből Krisztusban kicsordult értünik s minket is boldogan tékozló szeretetszolgálatban kényszerít harcolni Isten országának diadaláért ebben a bűnben, vérben, kárhozatban fuldokló világban. Kérem Istent s kérjék velem együtt Kedves Testvéreim is, hogy az én gyenge, maradék erőmet sokszorozza meg az Úr az Ő mindenkire elégséges kegyelmével erre a szolgálatra s ennek a szolgálatnak az egyetemes papság kálvini elvénél fogva az egész vonalon: lelkipásztorok, tanítók, presbiterek, egyházak, iskolák részéről megalkuvás és emberi tekintet nélkül való szolgálatára! Az egyházi élet ütőerének ezt a szolgálatot vallom. De ugyanezzel a követelménnyel állok iskoláink elé is, úgy a felsőbb, mint az alsóbb fokon. Ha a belőlük kiröppenő ifjúság mérhetetlen fájdalmunkra jegyre fogy is, addig nincs vesztett ügyünk, míg a számbeli csökkenést a minőségbeli túlsúllyal tudjuk pótolni s a nevelők minden vágya és tettekre váló imádsága odairányul, hogy megújult, életerős, szaporább, a^ református jövőt lángoló hittel és bizonyságtevő élettel céltudatosan munkáló úi.nemzedéket neveljenek, amely nemcsak megtartja a régi pozíciókat, hanem előbbre viszi a Krisztus magyar evangéliomi egyházának hadállásait. Ezt a célt kell szolgálnia úgy a mi büszkeségünknek, a mind nagyobb lombozatéi fává terebélyesedő csurgói iskolánknak, valamint a legkisebb egykés falu törpe iskolájának is. Csakis így érik meg, de ekkor bizonyosan megérik azt a .súlyos áldozatot, amit sokszor a szánktól is megvonva a falatot hozunk meg értük, hogy valóban »az egyház veteményes kertjei« legyenek. Más egyházakkal hőn óhajtom és készséggel szolgálom a békét, ha odaát is megbecsülést és egyetértésre való őszinte törekvést látok. Nagyon fájdalmas a mai kor keresztyénségének az a legmegdöbbentőbb válsága, ami a Krisztuson kívül állók előtt a kérész tvénség hitelét legjobban aláássa, hogy ugyanannak a golgotái keresztáldozatnak örökösei közt nincs béke, még akkor sem, amikor a népek és világnézetek apokaliptikus, élethalálharcában kockán forog a 'Teresztyénség sorsa is. De valódi béke csak akkor lehetséges, ha nem lenézett, alsóbbrendű, missziói területnek szánt tömegnek, hanem a Krisztusban testvéreknek látnak és fogadnak el bennünket. Isten Lelke hozza el közénk a szeretetnek ezt a nagyobb mértékét, hogy pe a sátán vigyorogjon rajtunk, hanem együttes erővel segítsük oda megújulásra vágyódó magyar népünket az égi kegyelem forrásaihoz! A hatóságokkal való érintkezésben arra törekszem, hogy bennük Isten dicsősége szolgálatának más úton járó, de testvér alakulatait lássam s egymást segítve mindegyikőnk a maga speciális hivatáskörében iparkodjék a földi és mennyei haza javára munkálkodni. Lelkipásztor-, tanító-, presbitertestvéreim és tisztviselőtársaim, nem azzal a sablonos kéréssel fordulok hozzátok, hogy álljatok mellém, hanem azzal a határozott követeléssel, hogy álljatok oda velem együtt az egyház Ura, a tövjskoronás Király mellé! Fogjuk meg az Ő kezét, azt az értünk átszegezettet és ne ereszgzük el többé, mert Őneki kell a mi vezérünknek lenni, nem nekem a ti vezéreteknek! Mi mindnyájan csak vezetettek lehetünk. Bárcsak én lehetnék az a legboldogabb, aki legjobban odaadhatja magát az Ő vezetése alá! A földi egyházban való vitézkedéshez, a mindhalálig való hűséghez az erőt Őtőle kell vennünk nektek is, nekem .is. Ebben a megbízatásban különösen érzem, mennyire gyönge, erőtelen vagyok. Érzem, hogy erőtlenségemben az Ő ereje és kegyelme dicsőül meg s ha .csökkent, hanyatló képességeimmel tudok esetleg valamit tenni, az Ő kegyelme által tudok. Révész Imre szavaival végzem: »Forró imádságban szüntelen kérem Istentől s kérjétek velem együtt ti is, hogy arra a rövid időre, amig Isten keze jónak lát engem itt tartani, én folyton szálljak alább és Krisztus folyvást növekedjék, amikor pedig innen elmegyek, még eltűnő árnyékom se zavarja többé az Ő királyi arcának akkor majd bizonyára még teljesebben felragyogó dicsőségét«. Ezzel a könyörgéssel elfoglalom az esperesi széket. A „kiskoszmályi mozgalom“. Irta: Tóth Kálmán ref. árvaházi lelkész, Komárom. II. El vek, célki tűzések. M.ozgalmunk elveit és célkitűzéseit alapszabájlyaink 2. és 3. §-ai tartalmazzák, az alábbi ismertetésben tehát ezekre támaszkodom és ezeket ismertetem. 1. A cél. A 2. § így határozza meg a mozgalom célját: »a keresztyén könyörülő szeretet gyakorlása az árva, elhagyatott, züllésnek kitett gyermekekkel, a tehetetlen aggokkal és betegekkel szemben, valamint a keresztyén élet felvirágoztatása az egyesület munkáját támogató gyülekezetekben«. Kétféle munkáról van itten szó: szeretetmunkáról és missziói munkáról. A szeretetmunka ismét több ágra oszlik: árva gyermekek, aggok és betegek gondozása, ístápolása. Ezzel a célkitűzéssel kapcsolatban egv helyről azt a tanácsot kaptuk, hogy korlátozzuk tevékenységünket csak ezeknek az egyikére, mert valamennyi munkaág művelése felülhaladja egy egyesület, vagy mozgalom erejét. Bár ez a megállapítás helyesnek látszik, mégsem fogadhatjuk el egyrészt ^zért, mert a valóság az, hogy az élet területe egy és oszthatatlan, és a felébredt, Isten országáért munkálkodni akaró lélek tevékenységét nem lehet csak egy térre korlátozni. Az igazi református elv: a gyülekezeti elv is ellene mond ennek, amikor mindenféle szeretettnunka végzését a gyülekezetre bízza. Mozgalmunk pedig ß gyülekezetekre van építve, mint annak szerves része akar és tud dolgozni. A másik ok, ami miatt ellene mondunk a fenti megállapításnak, az, hogy mozgalmunk fejlődése igazolta a mi álláspontunkat és éppen a tapasztalatok alapján szovegeztük így meg célkitűzéseinket. Az ellenkezőjére is vannak szomorú tapasztalatok, amikor ugyanis egy gyülekezet kebelében különféle egyesületek munkálkodnak egymástól függetlenül, sokszor nem a legnagyobb barátságban. Minket a tapasztalat megtanított arra, hogy építő evangéliumi ínunkat csak békés légkörben lehet végezni. Ahol akár személyi, akár egyéb ellentétek vannak a gyülekezetben, ott nem megy a munka és nincs sok eredménye. Ezért nem végzünk mi egyesületi, hanem gyülekezeti munkát. A lelkész meghívására, vagy bele-
