Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-20 / 29. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 29. szám. Pápa, 1941 július 20. DÜNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _______________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._________________________----------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA 1 FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Egy kis öntudatot! ii. Az életnek minden vonalán meg kell látszania a mi református öntudatunknak. Egészen kis dolgokban is, annál inkább akkor, amikor egyházunk érdekeiről van szó. Itt van például a pápai főiskola ügye. »Ugyanazt írni néktek nem restellem.« Ne gondolja senki, hogy 'ez a pápai pap ügye; azt se gondolja, hogy a főiskolai gondnok ügye. Ez minden dunántúli református lelkipásztornak, segédlelkésznek, tanítónak, hivatalosnak és nem hivatalosnak, minden dunántúli református léleknek ügye. Ha az a református lélek: öntudatos református lélek. Természetes, hogy a mi világi vezető embereinknek, egyházmegyei és egyházkerületi hivatalos embereinknek még inkább ügye. Mert itt azt kell tudni, hogy egyházkerületünk ezen áll vagy esik. Én tudom jól, hogy nem esik, hogy egyházkerületünk állani fog, mert állania kell, mert szent hivatása van az Isten világának ebben a kis részében, amit Magyarországnak nevezünk, — de kell, hogy mindenki tudja, kell, hogy mindenkit éltessen, mozgasson és lelkesítsen ez a szentséges tudat és ettől hajtatva ne legyen pihenése, amíg valami szolgálatot nem tett ebben a kerületben ennek a ránk nézve legszentebb ügynek. Ne gondolja egy lelkésztársunk sem, hogy őreá nem hárul valami feladat és felelősség egyházkerületünkkel szemben. Akárki legyen az, aki ehhez a kerültehez tartozik, kell, hogy érezze a felelősséget kerületünk és annak főiskolája iránt. Már ezzel a tudattal menjen ki minden papnövendék innen a papi szolgálatra; ezzel a tudattal vállalja tisztét minden hivatalos emberünk. Felelős vagy azért, hogy kerületünk anyaiskolája viruljon, nyugodtan bocsáthassa ki a jövendő református generációkat kebeléből, — ezt kellene lelkére kötni minden hivatalos emberünknek, eskütételekor. Sokszor eszembe jut, amit Vörösmarty mond »Szép Ilonka« című remekművében: „Éljen hát a hős vezér magzatja, Addig éljen míg a honnak él! De szakadjon élte pillanatja, Melyben attól elpártolni kél.“ Ez mireánk is áll mindnyájunkra, nem csak nemzeti, hanem egyházi vonatkozásban is. Addig éljünk, amíg hivatásunknak élünk. Amíg kategorikus imperativusként él lelkűnkben és hatja át egész életünket egyházunk jövőjéért való felelősségünk. Lehetnek közöttünk olyanok, akik mosolyognak ezen, vagy lemondólag intenek: ugyan mit tehetek én a jövő érdekében. Elég gondot okoz nekem a magam megélhetése. Ezeknek azt mondom: csüggedni nem szabad. De nem is csüggedhetünk, mert akkor már feladtuk hitünket, nincs reményünk a jövőben, nincs kapcsolatunk Azzal, akitől jő fejünkre minden áldás. Egy fiatal lelkipásztor-társunk elfoglalja parókiáját és komolyan hozzáfog ahhoz, hogy új élet induljon gyülekezetében. Megismerkedik a családokkal, az iskola növendékeivel. És egyszerre tud két fiút hozni gimnáziumunkba, két leányt nőnevelőintézetünkbe, egy kis tanítónő, aki csak tavaly végzett intézetünkben, egyik levelét [a másik után írja egy kis tanítványa érdekében, hogy felvegyük ám térítőnek. Fel is vettük. Egy kevés kis öntudat kell, hogy mik vagyunk és miért vagyunk, egy kevés szeretet és utánjárás kell — és már van eredmény. Mihelyt a kategorikus imperativus működni kezd lelkűnkben, csak egy két szóval, egy-két sugallattal: már van eredmény. Hallottam, hogy Székesfehérvárott valami ezer, mindenféle rendű-rangú és nemű diákunk van. Nagyon jól van, örülök neki, hogy ott ilyen sok van. Fejlődő város, erős református vidékkel, amely felé manapság nagy az orientáció. Gondolom, hogy a diákok nagy része vidékről bejáró tanuló. Kezembe veszem pápai leánylíceumunk és tanítónőképzőnk egészen friss évkönyvét. Ebből azt látom, hogy Fejér vármegyéből mindössze egy, mondd: egy növendék járt líceumunkban. Az is a dunamelléki kerületből, Sukoróról. Tanítónőképzőnkbe is egy növendék járt ebből a megyéből, bár nem tudom, hogy ez az egy is nem sajtóhiba-e, mert én a névsorból nem tudom a fejérmegyei leányt kinyomozni. De hát ebből a nagy megyéből, amelyben a reformátusság nagy számmal van képviselve, csak ennyi jut a pápai líceumba és tanítónőképzőbe? Ha már nem bejáró valaki, akkor Pápán se kerül többe, mint bármelyik városban. És ha nem kerül többe: mégis csak ide kellene törekedni a mi iskolánkba, illetve a mi iskoláinkba. Mégis csak itt van otthon a református diák, ahol az édesanya veszi ölébe és dédelgeti anyai szeretettel. »Más berekben másként szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek.« És ha tovább nézem a statisztikát, majd minden vármegye kívánnivalót hagy maga után. Még a saját vármegyénk se kielégítő. Még viszonylag legjobban van képviselve Vas vármegye. A tavasszal írtam néhány városi lelkipásztor és vallásoktató lelkésztestvéremnek kereskedelmi, középiskolánk érdekében. Megírtam, hogy nem lehet kereskedelmi középiskolánkat tovább fejleszteni, sőt még fenntartani sem, ha nem hívjuk fel rá hathatósan közép- és középfokú iskolás gyermekeink figyelmét. Életszükségletet jelent ez a kereskedelmi iskola, mert életszükségletünk az, hogy a mi ifjaink is elhelyezkedhessenek a különböző gazdasági pályákon. De mit ér minden törekvése az egyházkerületnek, ha lelkészeink, tanítóink és egyéb hivatalosaink a szülőkkel egyben nem vesznek tudomást róla és nem irányítják rá ifjaink figyelmét? Én beteg dolognak, az öntudat
