Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-05-12 / 19. szám
. 1940. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 95. oldal Bódásnak mégis megakad a szeme rajta, mert megérzi, hogy ezt a sivárságot egy hatalmas természeti erő, a nap idézte elő perzselő hevével. Nem is a legelő tehát az igazi témája ennek a versnek, hanem a könyörtelenül diadalmas nap. Az ő munkáját festik már a tompán dübörgő kezdő szakaszok is: Pörkölt vörös a legelő. A sertésfertő fenekén cserzett béka-hulla hever, s a sár is szikkadt, csontkemény. Liheg a konda és az eb, szárnyát lógatja a madár. A zöld légy finom pelyhe közt szinte serceg a napsugár. Minden meghódol ennek a nagy úrnak, de egy lázadó mégis akad: Csak a kétágas néz dühös daccal fel, mint egy ágyúcsö. Felette a mostoha ég, • Szinte várom, hogy belelő ! Vagy tán a távolt kémleli ? A felhőt, hogy kél-e, jön-e ? S kitartón mered felfelé, mint a határ nagy távcsöve. (Kánikula.) Ez az erő-érzet és erő-kultusz bármilyen gazdag forrása is a költői ihletnek, egy nagy kísértést rejt magában : könnyen démonivá teheti a költőnek életét is, költészetét is. Bódás ismeri ezt a kísértést. Egyik vallomásszerű versében így ír róla : Sokszor vad, lázadó szavak sisteregnek az ajkamon. Ha kimondanám, vért, világot gyújtana föl egy-egy dalom. Feldúlnak sokszor engem is lidérces, szörnyű álmok, vágyak, lelkem sötét bozótja közt indulatok csordái járnak. (Én sem vagyok jobb, mint más.) Hogy a költő mégsem lesz eszközévé ezeknek a rontó hatalmaknak, az — maga is ezt vallja — csupán a Kegyelem müve. Ez a kegyelem láttatja meg és szeretteti meg vele minden emberi erő célját és rendeltetését : Cövek kell! Mindenütt cövek kell, kemény, erős, dacos vas-ék, hogy az oszlop meg ne inogjon, verje bár mennykövei az ég ! Ember-cövek kell, ki a résbe önnön magát mélyre veri, hogy ne ropogjanak tovább már a világ eresztékei! Cövek kell itt! Megérzed-e, hogy ez a legszebb hivatás, hogy ezért vagy, hogy erre szültek, s hogy nem pótolhat senki más? (Cövek.) De a Kegyelem még másra is megtanítja: nemcsak ahhoz kell erő, hogy valaki cövekként megálljon, hanem ahhoz is, hogy valaki újra meg újra lehajoljon, s a költő, aki az erőnek minden megnyilvánulása előtt csodálattal áll meg, meghajtja zászlaját a névtelen kisemberek mindennapi erőkifejtése előtt: Ó hajolni kész emberek, kezetektől épül a fészek, ti hordtok tollat, galyakat, elhullt kalászt, morzsát, sarat, míg én a csillagokba nézek. Ti lassan jártok, gyűjtögetve, amíg az álmodok loholnak, A derekatok ropog, vásik, hajoltok az összerogyásig, de belőletek nő a Holnap ! (Áldottak, akik lehajolnak.) Vallást tenni a Kegyelemről, felfedezni a szolgálat értelmét és szépségét: igehirdetés; így találkozik egymással ezekben a költeményekben a költő és a pap. Az említett költemények szerencsés esetei ennek a találkozásnak, mert ezekben nem a pap keres költői formát papi vagy inkább papos mondanivalóinak, hanem a költő látja a hívő ember szemével e világ ezer csodáját. Nem minden Bódás-versben esik meg ez a szerencsés találkozás. Megtörténik pl. az is, hogy a költő már elvégezte mondanivalóját és akkor előlép a pap, s odabiggyeszti a költeményhez a tanítást, vagy a tanulságot. Jó példa erre a Lelencek című költemény, mely ha csak nyolc szakaszból állna, a legjobb Bódás-versek között foglalhatna helyet. Nagyszerűen be volna fejezve ezzel a szakasszal: Ők fúrják keresztül-kasul mint a szú, e hazug világot! Mit várhat attól nép és nemzet, ki apát, anyát sohse látott? Milyen kár, hogy ezután még egy négyszakaszos prédikáció következik! Hogy a költőnek ugyanahhoz a témához más az útja, mint a papnak, ezt szépen szemléltetheti ennek a kötetnek két verse. Mindakettőben a virágvasárnapi bevonulásról van szó. Az egyik (Hozsánna az alázatosnak) szabályos, kiesztergályozott versbe foglalt prédikáció, amelyik Bódás költői erejéből úgy szólván semmit sem árul el. Milyen bágyadt és lapos pl. az utolsó előtti szakasza: a nép, mely porban csúszik s talpát nyalja azoknak, akik durván rátaposnak, a nép most egyszer hozsánnát kiáltott a megvetettnek, az alázatosnak! Ezzel szemben a Szamarak himnusza nem tartozik ugyan a hibátlan remekek közé, de mégis az egészen a költői szemléletnek az az üdesége ömlik el, amelyik előfeltétele minden igazi költészetnek. A virágvasárnapi eseményről csak a költemény vége felé esik szó ilyenformán: Gép szárnyalhat sugaras ég alatt, ficánkolhatnak tükrös, szép lovak, mégis: — mi vittük egykor Fiadat! S csaphat a világ másnak bármi lármát, mégis: mi voltunk Isten hordozók, s megszentelt lett a lenézett számárhát, trónussá lett, dicső királyivá . . . — Fogadd el hát, ha torz is énekünk, magasztalunk Urunk, i-á, i-á ! Lehet, hogy némelyek nagyon is merésznek találják ezt a költeményt (bizonyára a szerző sem arra szánta, hogy vallásos estéken szavalgassák), de ne felejtsük el, hogy a költészet mindig új, eladdig ismeretlen kapcsolatok felfedezése, merészség nélkül pedig nemcsak Amerikát nem lehetett volna felfedezni, de jó verset, tehát jó vallásos verset sem lehet írni. Dr. Szabadi Béla. ■1 > —i
