Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1940-05-12 / 19. szám

Ötvenegyedik évfolyam.

19. szám.

Pápa, 1940 május 12.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _____________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I pÖMUNKATÁRSIÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

„Vesztek erőt“.

Sok prédikáció elhangzott már templomainkban erről az igéről: »Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok«. Aztán a sok prédikáció után most döbbentünk rá, hogy milyen kimondhatatlan nagy szükségünk van nekünk magunknak is arra, hogy erőt vegyünk. Erőt a Szent Lélekből.

Óh, nagy volt hajdan az erő a magyar protestantizmusban. Áhítat és tisztelet tölti el telkemet, ha rágondolok azokra az atyákra, akik Isten lelkének erejével eklézsiákat fundáltak és tartottak ebben a hazában. Pedig de sok akadállyal és nehézséggel kellett megbirkózniok. Hej, ha rátok gondolok Dévai Biró Mátyások, Szegedi Kis .Istvánok, Sztáray Mihályok, Huszár Gálok, Méliusz Péterek és ti többiek, ti vándorapostolok, ti tántoríthatatlan és győzhetetlen harcosok, úgy vagyok veletek, mint Vörösmaty mondja a Zalán futásában: »Zászlódat látom Bulcsú s szemem árja megindul«. Hát még ha a későbbiekre gondolok. A 17. évszázad nagy mártírjaira, gályarabjaira és a 18. évszázad nagy, néma szenvedőire! Mily képzelhetetlenül erősek voltak ezek szenvedéseikben! Azt hinné az ember, hogy az a gyenge, akit üldöznek és földhöz vernek. Étedig a történelem azt tanítja, hogy az az erős. Csodálatos erőt adott a Megváltó az ő tanítványainak, mikpr előre megmondta nekik, hogy törvényszékekre adják őket, helytartók és királyok elé viszik őket és az ő gyülekezeteikben megostorozzák őket. Csodálatos erőt adott nekik, mert megmondta, {hogy a Szent Lélek lesz az, aki helytáll érettük- Csodálatos erőt adott nekik, mikor megmondta, hogy ne féljenek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik. Csodálatos erőt adott nekikv mert ők ezt úgy vették, ahogy mondva volt: nem költőileg és nem allegorikusán, nem volt benne retorika, hanem lélekből lélekbe ható és élő valóság.

Oly nagyok voltak a mi eleink hitben és cselekedetben, Krisztus ^szerelmében és az Anyaszentegyházhoz való hűségben, hogy a mai nemzedék szédül, ha rájuk felpillant. Mily szegénységben éltek, mily nyomorúsággal küzdöttek, existentiájukban mennyi háborgatást szenvedtek, mikor este lehajtották fejüket, nem tudták, hogy mire virradnak reggel. Nem jön-é a vármegyei fiskus a hatóság embereivel és nem veszik-é birtokba a házat, melyben fejüket lehajtották; nem veszik-é birtokba a templomot, melyben még ma Istent imádták; nem foglalják-é el az iskolát, melyben még ma gyermekeiket oktatták. Nem lesznek-é kiüldözöttek, a sebzett vadnál is nyomorultabbak', mert az legalább kínjának hangot adhat, de őnekik magukat kisírni sem szabad. És ezek az emberek, ezek az ősök megállták helyüket. Elszedték mindenüket: újra szereztek és újra építkeztek. Ránk hagyák sértetlenül és csorbítatlanul a drága szent örökséget, a magyar reofrmátus Anyaszentegyházat. Micsoda erő volt ezekben az ősökben! A Szent Lélek ereje! Ez hatotta át bágyadt szívüket, ez élesztette csüggedt hitüket, ez volt az ő lelkűknek édes vendége, az ő szomorú szívüknek igaz öröme, lelki háborúiknak csendesítene és az örök életnek bennük elkezdője.

Szent Lélek, óh jövel, jövel, lelkűnkbe új erőt löveíj, — mondjuk az ének szavaival. Bennünk meghanyatlott a régi erő, elavult sok minden, ami régen nagy volt. Meglankadtunk, elhanyatlottunk, gyarlók, félénkek, bátortalanok lettünk. Új erőre van szükségünk! A Te erődre, óh Szentlélek Isten! Árassz égi tüzet reánk, mert lágymelegek vagyunk. Égess, pörkölj bennünket, mert lagymatagok, megalkuvók és mindenre igentmondók vágyunk. Hányszor vagyunk Jiűtlen sáfárai a ránk bízott szent javaknak. Régen negyven kilométert megtettek a mi elődeink egy templomi istentiszteletért, pedig nem volt se gyorsvonat, se autó. Ma ott van a templom a szomszédban, ott van minden faluban és városban, és, óh, hányán vaígyunfk, akik református névre hallgatunk és nem vesszük azt a könnyel-vérrel épített templomot .semmibe. Régen mit nem adtak az iskolákért református eleind? Mindent odaadtak, sőt életüket is odaadták érettük. Ma szemrebbenés nélkül eltűrjük, hogy ősi kálvinista családok gyermekeit mindenféle iskolába vigyék, és nem csinálunk lelkiismereti kérdést belőle, hogy oda vigyék azt a gyermeket a drága »Alma Mater« kebelére! Régen alkottak, a semmiből fundáltak, ma fenntartani is alig tudunk. Mert meggyengültünk.

Ezen a pünkösdön kiváltképen oda kell állatiunk a Szent Lélek új csodákra képes, hatalmas sugarai alá, hogy azoktól újjászülethessünk. Szent Lélek, óh jövel, jövel, lelkűnkbe új erőt lövelj! Ólé Sándor.

A szociális kérdés és a református egyház.

A magyar református egyházban az utóbbi néhány jévtized alatt a megelőző évtizedekkel szemben valóságos pünkösdi megmozdulást látunk. Az Isten Szentlelke csodálatosan működik. Uj egyházközségek alakultak szép számmal, templomok, iskolák épültek, kiváltképen azonban a lelki élet terén olyan megmozdulásokat, ébredéseket látunk, melyekhez hasonlókat csak pünkösdi korszakokban ismer az anyaszentegyház. A missziói munka nemcsak népszerűvé vált, hanem egyházközségeink túlnyomó nagy részében számos bizonyítékát látjuk annaks hogy a református egyház a missziót saját élettevékenységének tekinti és legutóbbi zsinatán »Isten lelkének engedelmeskedve, a Szentir.ás szellemétől és saját történelmi múltjának, valamint je-