Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1940-03-31 / 13. szám

Ötvenegyedik évfolyam.

13. szám.

Pápa, 1940 március 31.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

____________________________MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. _____________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Megnyitó beszéd

a dunántúli ref. egyházkerület lelkipásztorainak Pápán, 1940. évi március hó 27—28. napjain tartott konferenciáján.

Meleg szeretettel köszöntőm a szép Dunántúl minden vidékéről összesereglett lelkipásztor és lelkész testvéreimet ezen a lelkipásztori konferencián. Azokat is, kiket a konferencia rendezősége nem kért fel a tárgyalásra kitűzött programmpontok előzetes tanulmányozására s lennek alapján itt előadására, vagy megnyitó hozzászólásra, de akiknek a felszó!a1 ás nemcsak lehető, hanem nagy mértékben kívánatos és szükséges is: azokat is, kik előadói szolgálatot végeznek s ezek között és ezek élén a mai magyar református egyház nemcsak tudásban és beszédben, hanem élettel és cselekedettel is vezető első vi'ági papját, egyházkerületi főgondnok urunkat. Isten nevében jöttünk össze, reménységem van, hogy Istennek tetsző munkát is fogunk végezni édes magyar hazánk és ezzel izigvérig egy és elválaszthatni'an magyar református egyházunk javára, előmenetelére, szebb jövőjének megalapozására és felépítésére.

Minden munkánk előtt való kötelességünk azonban, mint magyaroknak és mint reformátusoknak is, hogy nagy hálaadással emlékezzünk meg a mi menynyei Atyánk azon kegyelmi fényéről, mellyel ezelőtt 20 esztendővel adott nekünk férfiút, szíve szerint1 való vezért, a mi kormányzónkat, vitéz Nagybányai Horthy Miklós őfőméltóságát, hogy akkor, szinte reménytelennek látszó elesettségünkből hittel és az abból táplálkozó reménységgel, tűréssel és bátorsággal, kémény akarattal és erős kézzel kiemeljen bennünket, új élet útját nyissa meg előttünk, kesskeny, göröngyös és tövises, de mindig felfelé vezető útat s rajtunk és általunk megbizonyítsa az Őrökszép zsoltár hatalmas bizonyosságát: »Akik bíznak az Űr Istenben nagy hiedelemmel : azok nem vesznek el semminémű veszedelemben!« Kérjük Istent, adjon nekünk erőt, hogy mint a Sión hegye álljunk ezután is nagy vezérünk ínyomában és ne ingadozzunk, valamint ő nem ingadozik soha, sem a kísértésekben, sem a próbáltatásokban, sem a jóban, sem a gonosznak elviselésében [egész a végső diadalomig, melyért, az ő példája nyomán imádkozzunk is, de cselekedjünk is, ha úgy kell, az önfeláldozásig. »Fény nevére, áldás életére!«

Nemrégiben igen érdekes és értékes előadást hallottam a nemzetnevelés kérdéseiről. A kiváló előadó szerint a nemzetnevelés eszköze elsősorban az élőszó, a beszéd, azután az írás és művészet. A nemzettest egy tagja a maga meggyőződését,, tudását, óhajtásait, vágyait, reményeit, hitét, akaratát, célkitűzéseid egész belső lelki világát élőszóval, vagy

ennek megrögzítése által írásban, vagy művészi alkotásokban közli a nemzettest másik tagjával,, aki azt a lelkiséget elfogadja, magáévá teszi, elismeri életformáló erőnek, életében megvalósítani törekszik — jés tovább adja a nemzettest harmadik, ezredik és milliomodik tagjának. így alakul ki az a világnézet, mely milliókat forraszt más hasonló alakulatoktól megkülönböztető olyan egységgé, mely minden népközösségnek, minden nemzetnek nemcsak ismérve, hanem életfeltétele is.

Azt hiszem, hogy ebben az értelemben bátran mondhatjuk ezt a mi konferenciánkat lelkipásztor |nevelésnek. Azzal a különbséggel mégis, hogy itt az indító erő nem az előadó belső adottsága, lelki világa, hanem az Úr Jézus Krisztus és az ő örökkévaló evangélioma. Itt tehát a világnézet már adva van, még! pedig olyan világnézet, mely nem széttagol, hanem magasabb egységben forrasztja össze, vagy inkább kellene, hogy összeforrassza az országhatárok, anyanyelvek és életviszonyok által széttépett embervilágot. Ez azonban csak akkor lesz majd áldott valósággá, ha beteljesedik a földön Urunk imádságának leggyönyörűbb kérése, az Isten országa, hol Isten lesz min-i den mindenekben és amaz Egyszülöttben testet öltött új törvény, új parancsolat, a szeretet uralkodik a teremtett világ felett.

Ha a tökéletesség ez országának és a tökéletesség e törvényének nézőpontjából vizsgáljuk a mi édes magyar hazánk és magyar református egyházunk, közelebb dunántúli egyházkerületünk életviszonyaid bizony meg kell vallanunk az apostollal, hogy csak a mi gyarló, elvetett voltunkkal dicsekedhetünk, — de jtcm reménység nélkül! Mi is látjuk, mert látnunk kell, a bajt, a testi ember ezernyi-ezer tévedését, a báj dán oly erős kötelékek meglazulását, a magyar fajunk és magyar református népünk történeti fejlődésétől és lelkiségétől idegen jelszavak demagóg propagandájának szórványos kútmérgezését, a magyar református ember benső vallásos életének külső megnyilvánulásában tartózkodó, puritán konzervativizmusának itt-ott immár a közöny kietlen, szürke pusztaságával érintkezését, a vagyoni megosztás és megélhetési lehetőségek között sok helyütt tátongó embertelen szakadéjkot, a szép tavasznak az évből, az életből inem egy helyütt kiesését. Mindezt látjuk és pedig nem a divatos falukutatók nem egyszer torz képeinek rikító színein keresztül, hanem a saját szemünk látásával. De látjuk, mert látnunk kell a kép naposabb oldalát is. Nem igaz, hogy a dunántúli magyar refor- Imátus nép lelkének hajdan oly gazdag búzatermő földje merő ugarrá, parlaggá, vagy gazteleppé változott. Lehet, hogy itt is, ott is elhanyagolt és ebben többé-kevésbbé felelősek vagyunk mi is, — de televémyétv termő eredét nem vesztette el, csak gondozni,