Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-12-01 / 48. szám
240. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1940. Ez a Képzőtársaság, amelyben Petőfi első verseit, Jókai a Tavasz zsebkönyvben is közzétett első novelláját felolvasta, — mindnyájunk szívéhez közel áll. Tisztelettel bejelentem, hogy tervbe vett ünnepét én is most adományommal, később, ha Isten éltet, főgondnoki és egyéni munkámmal is minden tőlem telhető módon támogatni óhajtanám. Kérem a Főtiszteletű Közgyűlés alkotó tagjainak kegyes érdeklődését is. Nemzetünk haladásának biztos jele gyanánt, befejezésül fel kell említenem, hogy a nemzetvédelmi céloknak fokozatos fejlesztése mellett, ami ebben a világhelyzetben törvényhozásunknak legelsőrendü feladata, — a jövő évi állami költségvetésben a részünkről is évek óta sürgetett népjóléti és társadalompolitikai irányzat (más kiadásoknak háttérbe szorításával) mindinkább érvényesül. Meggyőző bizonyítéka ennek az, hogy az 1941. évre a belügyminiszter úr népjóléti és közegészségügyi célra százharmincmillió pengőt irányoz elő, tehát a széles néprétegek gazdasági, egészségügyi és művelődési erejének fokozására a legközelebbi jövőben ezt a jelentékeny összeget fel lehet majd használni. Ismerve református testvéreimnek felebaráti érzését és gondolkozását, nem is kell különösen hangsúlyoznom, , hogy ez állami akció mellett a szegények gondozása ! és általában minden szeretetmunka ezen a nehéz télen 1 mindnyájunknak fokozott kötelessége lesz. Erre tekintettel megfontolható volna, hogy olyan egyházközségben, amelyben ezen a télen ekkora bajok jelentkeznek, a prezsbiterium mellett (amint Győry Elemér barátom ajánlja) külön szervezzék meg a szegénygondozást is. Hazánk számára a következő évtizedekre is buzgón fohászkodva az Úr Istennek örök irgalmasságáért, — közgyűlésünket elnöktársam Öméltóságával együtt megnyitom. Dr. Balogh Jenő. KÁROLI GÁSPÁR EMLÉKEZETE. Tán a csontod is régen porrá vált már, mégis élsz mindig, jó Károli Gáspár. Ha élhet az, ki történelmet formált, s neve ragyoghat sok-sok századon át, ha élhet az, ki dalba, kőbe, képbe nagy lelkét, álmát sírta, írta, véste, néked örökebb élet lesz jutalmad, s míg magyar él, a neved ki nem halhat. Te többet adtál s jobbat a magyarnak, mint költők, bölcsek, jegyverek, hatalmak, Te hoztad Isten levelét e népnek, hogy értsék mind, kik magyarul beszélnek, s zengje a boldog égi üzenet: az Isten: Atya, könyörül, szeret, s érezze meg a magyar, hogy nem árva, van Ura, aki érti, védi, szánja, térjen hát Hozzá, s bízzon és reméljen, hisz könyörülni akar Ö szegényen. Forrást fakasztott Mózes vesszejével, de e forrás az Igével nem ér fel, az Igével, mely itt toliadtól kélt föl az idegen nyelv sziklabörtönéböl. Ez lett a nemzet drága itala, s megújult tőle az áléit haza, megoldódott kiszáradt ajka, nyelve, hitt s merni kezdett, új életre kelve s azóta csobog ez a víz s dagad, s ahová ér, ott dús élet fakad. Vannak gúlák, nagy épületcsodák, tornyok, miket csodál egész világ, de mit ér minden csodaépület ahhoz, amit szorgalmad épített: a nemzet fölé nyúló sziklatornyot, mely míg épült, sokszor majd összeomlott! (Látjuk, amint veled az ormokon jár buzgó inasként a kis Szenczi Molnár.) S a torony áll, közel négy század óta napnál erősebb fény sugárzik róla szívbe, lélekbe, kétségbe és gyászba, e pokolsötét, gyötrelmes világba, végigvilágít a félelmes tájon, hogy az eltévedt mind hazataláljon. Voltak már áldott, jóltevö kezek, osztottak orvosságot, kenyeret: fejedelmek, bölcsek és doktorok, de haj!. . . kenyér, s orvosság elfogyott, s a halál ellen egy sem volt elég. Te hoztad csak az Élet Kenyerét, am bői hogyha valaki evett, nem szükölt, s győzött a halál felett. S azóta éltet, táplál milliókat, s még mindig teljes. Nem fogy, el nem olvad. Nem lopható és el nem adható, nem játszhat rajta spekuláció, tőzsdén nem jegyzik, árfolyama nincs, mégis örök, szent, drága, tiszta kincs. Se moly, se rozsda nem ronthatja meg, el nem romolhat, s nem lesz kevesebb, s míg lélek él, nyög, sír az ég alatt, örök kenyér és orvosság ma’ad! Tán a csontod is régen porrá vált már, mégis itt élsz Te, jó Károli Gáspár! Öreg bölcs, Isten agg levélhordója, népünk Mózese, forrásfakasztó ja, ki a Kánaánt tártad lel nekünk, hogy legyen bő és örök kenyerünk. . . . Kik e kenyéren nőtünk, s ebből élünk, az Ige népe, . . . hadd ál lunk s dicsérünk, emlegetvén mindig fényes neved . . . S hadd áldjuk Azt, Ki szóra ihletett, ki előtt még az angyalok is törpék: az örök Istent: — Övé a dicsőség. Bódás János. Egyházkerületünk közgyűlése november 27. és 28. napjain folyt le Pápán, a Nőnevelőintézet dísztermében, régen tapasztalt nagy érdeklődés mellett. Oly jól esett látnunk a felvidéki egyházmegyék képviselőit, akik élénk részt vettek a tárgyalásokban és magas színvonalú hozzászólásaik csak megerősítették azt a mélységes meggyőződésünket, melyet a megszállás alatt is mindig vallottunk, hogy mi csak velük együtt képezünk teljes egészet. A gyűlésen Medgyasszay Vince püspök és dr. Balogh Jenő egyházkerületi főgondnok elnöklete alatt megjelentek dr. Szilassy Béla egyházkerületi főgondnok, Győry Elemér lelkészi főjegyző, Németh Károly és dr. Tóth Endre lelkészi-, dr. Matolcsy Sándor és dr. Tornyos György világi jegyzők; Ólé Sándor és Fáy István főiskolai gondnokok. A tanácsbírói karból i jelen voltak dr. Pongrácz József, Szabó Bálint, Kovács Lajos, Labancz László, Rácz Elemér, dr. Agya- I gássy Sándor, Végh Kálmán lelkészi-, dr. Lázár Andor.
