Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-10-13 / 41. szám
196. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1940. a magyarság életét és uralmát ezen a földön világvégéig biztosító valóság. Ez az ifjúsági munka pedig nem öncél, nem is lehet egyesek e világ szerint való érvényesülésének eszköze; még kevésbbé lehet a mi kicsiny dunántúli gyülekezeteink egységét részekre, töredékekre tépő áldatlan harc előidézője az egyházközségekben; nem szabad az ifjak felsorakoztatásává válnia az öregek ellen. Ennek a szolgálatnak mindenütt bele kell illeszkednie a Lélek által vigyázókká elhivottak amaz apostoli, Isten előtt felelősségteljes, üdvösségre, vagy kárhozatra vivő nagy munkájába, a lelkipásztori szolgálatba. Éppen azért ezt a szolgálatot első sorban mindenütt a gyülekezet angyalának kell végeznie, vagy legalább is vezetnie, irányítania. Nem szolgálja Isten országát sem magában, sem a rábizottakban az a lelkipásztor, aki ezt a munkát kicsinyesnek tartja, vagy ennek végzésétől vonakodik. A felügyelőket, espereseket, körzetgazdákat pedig szeretettel kérem: járjanak elől beszéddel is, cselekedettel is; intéssel, irányítással és mindenekfelett élettel. Ne az legyen a vezényszavuk, előre, hanem az, hogy utánam. A minden jó adományok Istene pedig áldja, világosítsa és szentelje meg ezt a mi mostani összejövetelünket, hogy lélekben összeforrva keressük és találjuk is meg mindazokat, melyek a mi békességünkre és a ránk nézők épületére valók! Még egyszer szeretettel köszöntőm megjelent hittestvéreimet. A konferenciát Isten nevében megnyitom. Medgyasszay Vince. Károlyi Gáspár és a biblia. Minden épület akkor áll szilárdan, akkor tud dacolni szélvészekkel, záporokkal, ha olyan fundamentomra építették, amely kősziklából van. Az Isten anyaszentegyházát a Szentlélek Isten az Igére alapította, s amig azon áll, a pokol kapui sem vehetnek rajta diadalmat. Az igét a hívők anyanyelvükön érthetik meg. Mit ér e legnagyobb bölcseség, ha idegen nyelven szól? Isten beszédei is érthetetlenek lennének számunkra, ha nem a mi édes anyanyelvűnkön szólnának hozzánk. A reformációnak sok más kimagasló érdeme mellett egyik legnagyobb érdeme az, hogy az istentisztelet minden részét a nép nyelvén zendítette meg. Ének, imádság, prédikáció, keresztelés, esketés, temetés, szóval minden szertartás úgy végeztetik el, hogy mindenki által érthetők s szívbe és lélekbe markoló drága tanítások. S amikor Károlyi Gáspár a teljes Szentírást magyar nyelven adta hívő testvérei kezébe, tulajdonképen azt csinálta, hogy kinyitotta az élő Isten lelki kegyelmének kincstárát s beengedte oda mindazokat, akik meg akarták tölteni lelkűk üres téréit azokkal a maradandó örök értékekkel, melyeket sem a rozsda, sem a moly meg nem emészt, s amit a lopok el nem lophatnak, hanem amelyek megmaradnak az örök életre. A reformációt követő évszázadok református híveit az jellemezte, hogy lelkűk olyan volt, mint a termékeny talaj. Úgy fogadták a beoltott igét, mint a jó föld a gabona magvakat s tudtak teremni 30, 60 vagy 100 annyit, mint amennyi beléjük vettetett. Olyan volt az Ő lelkűk, mint a száraz föld, mely boldogan issza magába az áldást adó csöppeket s termékennyé, gazdaggá válik azok által. Az élet akkor is nagyon bizonytalan volt. Dúló és fosztogató seregek járták az országot s fájdalmasan zengte a nóta: rajtunk török dúl, rajtunk német jár, tűz-vassal pusztul ország és határ. Akik este békében hajtották fejüket a nyugvó párnákra, sohsem tudták, mire virradnak reggel. Akik szorgalmas munkával igyekeztek enyhíteni ínségükön, hányszor foszttattak ki mindenükből s lettek koldusabbá az útszéli pogánynál. S az elcsüggedést, kétségbeesést mégsem ismerték. Rájuk nézve nem volt üres szertartás az istentisztelet, hanem élet és lényeg. Nemcsak szájuk zengte a zsoltárt, hanem szívükből csendült az fel, mikor énekelték: „Jobb egy nap az Úr tornácában, hogysem ezer nap egyébütt“. Hányszor égették fel házaikat, hányszor vették el tőlük nehéz fáradsággal megépített templomaikat, hányszor fűzték rabszíjra gyermekeiket, hányszor kellett kezükbe venni a vándorbotot, hogy az elpusztított hajlékok helyett újakat építsenek s mégsem álltak be a hitetlenek seregébe és nem kérdezték sohasem, hol vagyon a mi Istenünk? Oda szorították keblükre mindennél drágább kincsüket, bibliájukat s erdők mélyén, éhezve és szomjuhozva Annak a dicséretét zengték, Aki teremtett, megtart és igazgat mindeneket. Nem volt olyan örömük, amelyet meg ne kétszerezett volna, nem volt olyan bánatuk, amelyet meg ne enyhített volna Isten szent igéje. Az Ige erőt adott nekik keresztjeik hordozására s megtanulták, ha a jót elvették Isten kezéből, a rosszat ne szenvednénk-e el ? Tudták, hogy az Úr Jézus azt tanította: valaki én utánam akar jönni, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engemet. S a legnagyobb szenvedő példájából megtanulták, hogy aki engedelmes a mennyei Atya iránt, azt az Isten felmagasztalja, mint az ő szent fiát is megdicsőítette. Az emberiség bálványa, az arany is tűzben választódik el a salaktól. Az igazi keresztyén lélek is úgy formálódik ki, ha tud tűrni és Isten akaratán megnyugodni. A hit nem külsőség, nem ceremónia, hanem életformáló erő, s aki erős marad, az mindvégig megtartatik. A mi őseink, — Istennek legyen érte hála! — erősek voltak és megtartattak. Négy évszázad ezernyi kínja, millió és millió megpróbáltatása nem volt elég erős arra, hogy a tiszta evangéliomi hittől őket eltántorítsa. Hóhérok pallosa, gályák nehéz láncai, hivataluktól, birtokaiktól való megfosztatásuk azt eredményezték, hogy még jobban ragaszkodtak Istenhez és lelki édesanyjukhoz, az anyaszentegyhézhoz s boldogan vallották: a testet megölhetik, de a lelket nem. Hogy ma oly sok helyen emelkedik ég felé a csillagos tornyú templom, hogy még csonka hazánkban is majdnem kétmillió református hívő van, azt a jó Isten megtartó kegyelméből annak köszönhetjük, hogy hitvalló őseink voltak, akik tudtak lankadatlanul dolgozni, de tudtak szívből imádkozni is. Nem a világ örömei után futkostak, hanem isten parancsai szerint éltek. A mindennapi kenyér mellett nem felejtkeztek el a lélek táplálékáról sem. A családfő mindennap összegyűjtötte maga köré a családhoz tartozókat, énekeltek, imádkoztak s felolvasott néhány fejezetet a Szentírásból. Ezek voltak az igazi házi istentiszteletek. S erősek voltak nemcsak testben, hanem lélekben is. Milyen más a mai élet. Szinte éjt-napot eggyé tesz az ember a létfenntartásért való hajszában, szinte nem ismeri a pihenést és nyugalmat, mégis tele van panasszal és elégedetlenséggel. S hogy az elégedetlenség mit eredményez, láthatjuk most is, mikor mennydörgésnél irtózatosabb dörrenések rázkódtatják meg Európa nyugati részét. Minket magyarokat a jó Isten kegyelme eddig még megkímélt a borzalmaktól. De hogy nem vettetünk-e be a megpróbáltatások tüzes kemencéjébe, ki tudná megmodani ?