Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-07-28 / 30. szám
Ötvenegyedik évfolyam. 30. szám. Pápa, 1940 július 28. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASARNAP.______________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Főiskolánk benépesítése. ii. Amit az én kedves Szilassy barátom a Dunántúli Protestáns Lap ezévi 28. számában polgári leányiskolánkról ír, ugyanazt írom én főiskolánk mindegyik tagozatáról Örülök, hogy megtapasztalta polgári leányiskolánk kiválóságát és bizonyságot tett arról, hogy ez az iskola hivatásának magaslatán áll. Örülök a lelkes felhívásnak, amit kerületünk lelkipásztoraihoz és tanítóihoz intézett, hogy minden erejükkel igyekezzenek támogatni ezt az iskolát. De ugyanezt a szózatot kell intéznünk egyházkerületünk minden hivatalosához, főiskolánk valamennyi tagozatát illetőleg. Tegyük a kezünket a szívünkre: megtettünk-é mindent a mi eklézsiánkban azért, hogy a továbbtanuló gyermekek Pápára jöjjenek? Nem gondolok én most a városokra; mert ha valaki helyben megtalálja a neki megfelelő intézetet, nem kívánhatjuk tőle, hogy Pápára hozza és így családján kívül taníttassa gyermekét. De falun erről szó sem lehet. A falusi ember kénytelen valamely városba vinni gyermekét és akárhová viszi, mindenütt pénzbe kerül. Miért nem hozza hát Pápára, a mi iskolánkba? Anyagi szempontból nagy kísértést jelent manapság a diákok beutazhatása. A szülők képesek egy iskolai éven át korai kelésnek, késői fekvésnek és naponkinti hányódás-vetődésnek kitenni gyermekeiket azért, hogy a városbanlakás költségeit megtakarítsák. Arra nem gondolnak, hogy ezzel gyermekük egészségét kockáztatják, nem is szólva arról a sokmindenféle kedvezőtlen hatásról, ami erkölcsileg hat rombolóan a gyermekre. Sokszor volt alkalmam ilyen diákokkal utazni. Volt rá eset, hogy orcapirítónak minősítettem azt, amit az ilyen beutazó diákok körében láttam. Dehát ezen mi nem tudunk változtatni. Szociális szempontok nem engedik meg ennek a nehezen tűrt állapotnak a megszüntetését, azonban én azt látom, hogy nem minden szülő van rászorulva erre a költségkímélésre. Csak megszokásból csinálják sokan, mert azt hiszik, hogy ez a beutazgatás a legtermészetesebb dolog a világon. Szerintem ilyen esetekben a lelkipásztornak és tanítónak mindent el kell követnie, hogy az ilyen szülők jobb belátásra térjenek és hozzák Pápára gyermeküket. Sok bajnak forrása nálunk az öntudat hiánya. Mert ha így nem volna, akkor nem vinnék híveink gyermekeiket olyan könnyen más iskolákba. A református öntudatra nevelés munkája igen kemény dió. Magamról beszélek. Csekély erővel, de minden tehetségemmel és minden alkalmat megragadva igyekezem a református öntudatot erősíteni gyülekezetem tagjaiban. Nemcsak igehirdetésemben, hanem mindenféle szolgálatomban és cselekedetemben is erre törekszem. Mégis mennyi hibát, mennyi bajt és hiányt látok magam is e { h f -jr i téren. Mások talán többet is látnak. Tehát én nem ülök fel magas lóra és nem ülök a csúfolok székébe, sem az itélők székébe nem ülök. Nem mondom azt, hogy miért nem nevelitek erősebb öntudatra népeteket, atyámfiái ! Én megalázom magamat és beismerem, hogy mennyi hiba és gyengeség van bennünk minden téren is. Legtöbbet ér az, ha nem büszkélkedünk a kálvinistaságunkkal, hanem alázatosan bevalljuk az Úr előtt és egymás között, hogy még mennyire nem vagyunk kálvinisták. Mennyi hit, mennyi akarat, mennyi evangéliumi erő, mennyi öntudat hiányzik még belőlünk. Mennyire nincs meg bennünk a Kálvin lelke, aki képes volt az egész világgal szembeszállni, még száműzetést is elviselni a keresztyén lélek és élet diadaláért. Hol vagyunk mi ettől a bátor kiállástól, ha attól is megijedünk, hogy valakinek szóljunk, hogy a mi iskolánkba is küldhetné a fiát vagy leányát, nem okvetlen szükséges, hogy más iskolába kü'dje. Elnézem a múlt évi statisztikát. Azt látom, hogy míg Vasvármegyéből 69 növendék volt gimnáziumunkban, addig Fejérvármegyéből csak 16 és Komáromvármegyéből is csak 37 növendékünk volt. Somogyról nem beszélek, mert annak van gimnáziuma. Ha Vasvármegyéből 69 növendék tudott lenni, akkor Fejérmegyéből is több lehetne 16-nál. Nézem tovább a statisztikát: 619 növendékből 312 volt református, 150 evangélikus, 131 rom. kát. és 26 izr. valiású. Mindenki láthatja, hogy az egyházkerület iskolájában a 619 növendékből kevés a 312 református lélek. Senki sem szólna semmit, ha a 619 tanulóból 400 református volna. Különösen rontja statisztikánkat a múlt évben megnyílt kereskedelmi középiskola, amelyben a beiratkozott és bizonyítványt kapott 50 tanulóból 14 volt református és 27 a római katolikus. Nem az a baj, hogy ők huszonheten jöttek, hanem az a baj, hogy a mieink csak tizennégyen jöttek! Tudomásul kellene már vennünk, hogy a pápai gimnáziummal kapcsolatosan, a felsőosztályokkal párhuzamosan kereskedelmi középiskolánk is van és érdekünk, hogy abba református tanulók is jöjjenek és az élet jövendő nagy gazdasági harcában reformátusok is részt vegyenek. A mi konzervatívizmusunk kezd már veszélyes lenni, kezdünk mindenünnen lemaradni, háttérbe szorulni. Valami mély letargiában szenvedünk, mintha megadtuk volna magunkat sorsunknak, hogy úgy is hiába. Fel kell éorednünk és fel kell ébresztenünk híveinket is, szószéken és szószéken kívül azt prédikálva, hogy nem hiába! Semmi sincs hiába! Minden küzdelemnek, minden hittel végzett munkának és töredelemnek meg van a jutalma. Mert igaz ugyan, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, viszont a könyörülő Isten azt mondja, hogy légy hiv mind halálig és néked adom az élet koronáját. A híveknek adja Isten az élet koronáját, akik nem tántorodnak és nem lankadnak meg, akik nem futnak meg a köte& Is A 7 ' x n ni mi ■
