Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1940-06-16 / 24. szám

Ötvenegyedik évfolyam.

24. szám.

Pápa, 1940 június 16.

DDNÄNTDLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________

fjőSZERKESZTÖ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK

PELELÖS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ

FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Romok közt*

Ezékiel: 13:4-U/a.

Minden rom valami mély tragikumot hordoz magában: valamikor épület volt. Talán vár, amelyben erők sűrűsödtek össze, vagy ahonnét hódító vállalkozások indultak el, talán műhely, ahol értékekké, javakká formálódott az emberi munka es szorgalom; vagy otthon, amelynek csendjében gyermeket dúdolt álomba az édesanya, vagy csárda, melyben hangos és pogány dáridóit tartotta a féktelenül lobogó, céltalan indulat; — de mindenképpen ház volt: épület, — sőt valamikor új, frissen készült épület. És azután jött a mindent megőrlő idő; szerencsétlenség, vagy gonoszság, hanyagság, vagy háború. Jöttek a falakon a repedések és repedésből omlás, omlásokból romlás lett és nem volt, aki tatarozzon, átépítsen. Romlás lett, mert a mázzal mázolok nem méltók és nem alkalmasak arra, hogy a megrokkant épületet helyreállítsák. Romlás jött, mert a válságokat nem kendőzőszerekkel, hanem egyedül gyökeres közbelépésekkel lehet meggyógyítani.

• Minden emberi közösség épület, amelynek falait térben és időben, hazában és történelemben egyaránt, a nép építi fel. A nép ügy épít, mint a hangyák s a méhek: ösztönszerűen, a saját alkatának belső törvényei szerint, de mégis különbözik emezektől abban, hogy az ember-népből időnként prófétai, művészi, vagy vezéri egyéniségek válnak ki, akik a közösség géniuszának formát adnak és időszerű feladataiknak megfelelő irányt mutatnak. Ezek a próféták lehetnek igazak: Isten-küldöttek és lehetnek hamisak, akik önnön-lelkük után mennek. Jaj a népnek, amelynek élén válságos napokban, vagy nagy erőpróbák idején, történelmi válaszűtak előtt hamis próféták ágálnak, jaj a népnek, amelynek rom-életét ilyenek teszik keserűvé és reménytelenné... Mint rókák a romok közt, úgy járnak az ilyen szerencsétlen nép közt a prófétái.

Milyen csodálatos lelki házat épített magának a hívő magyar százados hitének legsajátosabb egyéni és közösségi keresztyén életformáiban! Mennyire bensőséges, mennyire mély, mennyire őszinte és a mienk (az a magyar református kegyesség, lelkialkat és életforma, amely szinte kicsap és kiharsog a XVI—XVII. század magyar református történelmének lapajiról, könyvemlékeiből, magyar dicséreteiből, küzdelmeiből! Milyen édes ízzel telik meg a szánk és mennyi imádságos hálával a szívünk, ha visszaemlékezünk a nagy romlások előtti utolsó időkre, amikor még szívekben állott a ledőlt ház: öregapáink és öreganyáink hitében

* Irta és a somogyszobi evangélizációs összejövetelen elmondotta Tóth Kálmán csurgói lelkipásztor.

és magyar-ízű, amellett egyetemes-evangéliomi tartalmú kegyességében! Emlékezünk hívő öregekre, akik végsőkig kitartottak a hétköznapi könyörgések mellett, míg csak hitetlen, vagy racionálisba pásztorok el nem gúnyolták őket és fiaikat az Isten házának gyakorlásától. Gondolunk házi összejövetelekre,’ amelyeket pusztulni hagytunk es nem egyszer gúnyoltunk, hogy azután, mikor rá kellett döbbennünk, hogy minden összeomlott: tisztes, érzelmes, de nem belőlünk sarjadt pótlékot hozzunk a helyébe.

Nem hágtunk fel a törésekhez, mert kényelmesek voltunk. Elaltattuk magunkat és eláltattuk népünket; azt a népet, amely falat épített valamikor és most, ha tanácskozunk, fel kell tennünk magunknak a kérdést: nem vagyunk-e magunk is mázzal-mázolók?

Önvizsgálatot kell tartanunk Isten Lelkének fényében: mit ér a világ, ez a kor, amelynek köntösét hordjuk, amelynek egyes divatjai ellen tiltakozunk, hogy más divatjainak — sokszor észrevétlenül — magunk is behódoljunk; mit érünk mi magunk, mint szolgák, mint pásztorok, mint elöljárók, akikre népünk várakozva, de sokszor bizalmatlanul tekint?... Mit ér ez a keresztyénség, egyházi élet, hazafiság, társadalmi rend, erkölcs, csáládi közösség, barátság, — mit ér minden emberi életforma és közösségi viszony, ügy, ahogy azt mi magunk ténlegesen éljük és gyakoroljuk? Mit ér mindaz a jelszó, amellyel egyházi életünkben is lépten-nyomon találkozunk, mit ér az a magatartás, améllyel népünk felé fordulunk, népünk ellenségeivel megalkuszunk, sőt őket kiszolgáljuk? Mit ér minden szónoki bizonyságtétel, ha nem ad neki aranyfedezetet a szolgálat, a sorsvállalás és a (hagy, égető szükségességeknek megfelelő irányú és arányú gyakorlati munkakészség? Mit ér a cifra máz^ ha alatta tovább és végkép elbomlik és összeroppan a magyar református keresztyénség?

Ennek a mi keresztyénségünknek valaha igen nagy feladatai voltak és azokat, nagy nehézségek között, nagy hűséggel töltötte be. De tudunk-e arról, hogy két emberöltő közömbössége és kényelmessége folytán mekkora az a veszteség, amelvet nem idegen ellenségtől, nem szembenálló harcos felekezettől, hanem önnön tehetetlenségünktől szenvedtünk? Látjuk-e (azt a hétszázezer lelket, akiket azért vesztettünk el egy emberöltő során, mert ennyivel csekélyebb mértékű volt ez idő alatt a magyar reformátusság számszerű szaporodása, mint amennyinek kellett volna lennie, ha az ugyanezen időben mutatkozott országos eredményben a harminc év előtti arányunknak megfelelő mértéket meg tudtuk volna tartani? Tudunk-e a gyülekezetekről, ahol családok tömegeit vitte el úgynevezett »nagy papok« idejében is a kitérés, a reverzális, avagy helyesebben: a mi könnyelműségünk? Tudunk-e ősi családjainkról, amelyeknek mai leszármazottjai meg-