Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-01-14 / 2. szám
Ötvenegyedik évfolyam. 2. szám. Pápa, 1940 január 14. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ___________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ______________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------------------------------—FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEO jŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Dr. Balogh Jenő egyházkerületi főgondnok megnyitó beszéde a dunántúli egyházkerületnek 1940. évi január hó 11 -én Pápán tartott rendkívüli közgyűlésén. Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés! I. A múlt év végén húsz esztendő távolából lelkűnkben megint felújult azoknak a szomorú időknek emléke, amelyeket a világháborút követő összeomlás, később pedig a reánkszakadt szégyenteljes, keserves hónapok alatt átélnünk kellett. E megpróbáltatások után 1919. november 16-án az a férfiú, akinek erélye, vasakarata és bölcsesége az utolsó két évtizedben nemzetünk történelmében döntő hatáskört töltött be, — vezéri bátorsággal és küldetésének tudatában az általa szervezett magyar nemzeti hadsereg élén bevonult hazánk fővárosába. Ma is átérezzük: ettől a naptól kezdődik, hogy nemzetünk a mélységből felemelkedett s az újabb haladás és a remélhető felvirágzás útjára jutott. A ránk váró tennivalók végzése előtt emlékezzünk vissza erre az évfordulóra; fejezzük ki szívünk mélyén mindig meglevő hálánkat a Gondviselés kegyelme iránt, amely évtizedekre hivatott vezért rendelt nemzetünknek és mondjunk köszönetét a Főméltóságú Kormányzó Úrnak több mint két évtizeden át fáradhatatlanúl végzett, történelmi jelentőségű munkájáért. II. Legutóbbi közgyűlésünkön már felemlítettem azt a nemzetünk és egyházunk története szempontjából olyan nagyjelentőségű eseményt, hogy 1938. november 2-ától és a múlt év tavaszától fogva 263 református egyházközség tért vissza hazánk területére. Ezzel megérhettük első eredményét annak a küzdelemnek, amelyet egyházi szolgálatunkban is a trianoni békeparancs megdöntése végett folytattunk. A Mindenható kegyelme iránt érzett végtelen hálánk nyilvánítása után kedves kötelességem magyar szívvel és meleg szeretettel köszönteni különösen az 1939. évi nov. 2-ával egyházkerületünkbe hazatért barsi és komáromi egyházmegyéknek azokat a tisztelt képviselőit, akik közgyűlésünkön ma már meg is jelentek. Nagy lelki öröm számunkra, hogy színről-színre megköszönhetjük nekik — egyúttal vezetőiknek s közöttük elsősorban dr. Szilassy Béla egyházkerületi főgondnok úrnak — mindazt, amit nehéz két évtized alatt átszenvedtek, különösen, hogy elnyomatásuk idején is rendületlen hithűséggel és szilárd hazafisággal megmaradtak református magyaroknak. Nem feledem el, hogy ugyanez az elismerés illeti a hozzánk visszatért két egyházmegye lelkipásztorait, tanítóit, s ott élt magyar hittestvéreinket, öregeket, fiatalokat, sőt a gyermekeket is nemzeti érzésükért, magyar lelkiségük fennmaradásáért, mindazért a kitartásért, amelyre gondolni most fokozza viszontlátásunk örömét. Ne vegyék zokon, hogy nagyon elszegényedett, sok nehézséggel küzdő országba tértek vissza és hogy számukra nem tudjuk mindazt felajánlani, amit szívünk szerint óhajtanánk. Reméljük, ez a helyzet a jövőben javulni, fog. Őszinte megelégedéssel hangsúlyozom azt is, hogy az 1939. évi egyházi I. és II. zsinati törvényünk alapján ennek a két egyházmegyének a dunántúli egyházkerület kebelébe történt visszatérése teljes megegyezéssel és az örvendetes visszacsatolás következtében eldöntendő részletkérdéseknek egyetértő szabályozásával megy végbe. III. A hazatért magyar testvéreink visszajövetele folytán átérzett benső örömünket a gyász érzése zavarja meg. Gondolatunk szálljon először a geszti sírbolthoz, — 1918-ban, amikor a barsi és komáromi egyházmegye képviselői még Pápára jöhettek, gróf Tisza István volt a főgondnokunk. Nagy emlékét ma is hálás kegyelettel áldjuk. Éppen három hónappal ezelőtt (az 1939. október hó 11 —12. napjain tartott rendes közgyűlés jegyzőkönyvében 8. lap) e helyütt már megemlékeztem Sörös Béla dunáninneni püspök úrnak megdöbbentő, váratlan elhunytáról. Ma is őszinte fájdalommal, igaz nagyrabecsüléssel gondolunk reá és az elszakítás alatt szerzett rendkívüli érdemeire. Főiskolánk volt nagyérdemű világi gondnokának, dr. Darányi Kálmán úrnak utolsó közgyűlésünk óta bekövetkezett halála egész nemzetünknek és a határokon túl élő minden magyarnak is (akikért annyit munkálkodott) — nagy-nagy vesztesége. Az egész nemzet gyászából, amelynek megkapó jelenségeit a főtiszteletű Püspök úrral együtt a múlt évi november 7-én az Országház kupolacsarnokában és a tassi egyszerű temetőben megfigyelhettük, — részt kér református egyházunk, különösen pedig egyházkerületünk és főiskolánk is. Ha élek, megfelelő időpontban kezdeményezni fogom, hogy külön gyászünnepen, erre hivatott férfiú tüzetesen méltassa a tárgyilagos történetírás által bizonyára elismerendő azokat az érdemeket, amelyeket a Megboldogult kora fiatalságától fogva a közéletnek különböző terén, az utolsó évtizedekben pedig vezetőállásokban a haza és nemzet szolgálatában szerzett. Különösen manapság, amikor egyik-másik országban egyesek hivatottság nélkül is részt követelnek maguknak az ország sorsának döntő intézésében, vagy alapos tanultság és szélesebbkörű tudás nélkül is érvényre akarnak jutni, — főleg a fiatalabb nemzedék előtt példa gyanánt kell odaállítani az olyan igazi, hivatott államférfit, atninő Darányi Kálmán volt. A Gondviselés jóvoltából már fiatal korában meg-P A /\
