Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-04-09 / 15. szám
74. oldal DUN XNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. a lapzárta előtti nap még nem tudtam, hogy mi fog jönni a lap következő számában. Annál örvendetesebb volt azután a lapszerkesztőre s az olvasókra nézve egyaránt, midőn a felszabadulásunk után megkaptuk az anyaországi, jól szerkesztett s nívós egyházi lapjaink régen várt példányait. Miután a Felvidék egy része visszatért az anyaország körébe, a Református Ejgyház és Iskola betöltötte hivatását, egyházhatóságunk rendelkezésére beszüntette megjelenését. Hónapok múltán, midőn visszatekintek a lapszerkesztés nehéz munkájára, mégis örülök s mélységes hálát érzek a jó, Isten iránt, hogy bármennyire gyarló és egyszerű volt is egyházi lapunk, mégis építette Isten országát a magyar szívekben s hozzájárult, hogy a felvidéki magyar reformátusság hűségesen kitartott a magyar református gondolat mellett! Hetény. Zsemlye Lajos. Bori a bécsi döntéstől a felszabadulásig. Az izgalmas őszi hetek után iidítőleg hatott minden felvidéki magyarra a bécsi döntőbíróság ítéletének a híre. Az első hírek vétele után mindenkin leírhatatlan lelkesedés vett erőt, bár sokan voltunk végvári magyarok, akik szorongó érzések közt találgattuk: bele esünk-e mi is?! Minden nap új és egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot. Mi hittük, hogy nem maradunk cseh területen, hiszen a Felvidéknek egyik legmagyarabb községe voltunk, ahol már akkor megvalósítottuk a magyarság egységét, amikor erről még nem is álmodtak máshol. De a következő napok eseményei bebizonyították, hogy aggodalmunk nem volt alaptalan. Nov. 3-án bementünk Lévára, hogy a szükséges nemzeti zászlókat beszerezzük és áthozzuk a cseh rajvonalakon. Nov. 6-án azonban a rádió úgy határozta meg az új határt, hogy kétség nem fért hozzá, miszerint nekünk maradnunk kell. Nyomban futárt menesztettünk Ipolyságra a kormánybiztoshoz és a honvédség parancsnokához, ahonnan azt a biztatást kaptuk, hogy legyünk nyugodtan, mert 10-én bennünket is megszállnak, sőt még a felettünk lévő tót falvákat is. Ez kissé megnyugtatta a falut. De nyugalmunk csak másnap reggelig tartott, amikor is a szántóiak és magyaradiak küldöttsége keresett fel bennünket és megkértek, hogy legyünk szószólói az ő ügyüknek, mert ők is magyarok akarnak lenni. A magyaradi bíró még azt is elmondotta, hogy hajnalban a cseh katonaság a község irattárát azzal szállította át a szomszédos körjegyzőségtől, hogy azt őrizzék meg, mert ők nem lesznek magyarok. Megrémültünk; kinek higyjünk tehát? Nyomban felvezettem a két küldöttséget Lévára %a párttitkárságra, ahol azonban mosolyogva fogadtak bennünket és feleslegesnek tartották aggodalmunkat. Megnyugtattak, hogy 10-én mi is megleszünk szállva. Szorongó érzések között tértünk otthonunkba. Nov. 8-án és 9-én küldöncöket küldtem a bevonuló honvédség parancsnokaihoz, ahonnan ismét pozitív választ kaptam. De már nem tudtunk hinni, bízni, mert a szomszéd faluban a cseh légionista nem hurcolkodott, sőt még amit előzőleg elvitt, azt is vissza szállította. Neki pedig pontos információi voltak, hiszen vajé a határkiigazító bizottságok tagja volt. Így köszöntött ránk nov. 10-ike. A rádió reggel bemondta, hogy nem leszünk megszállva, a falu mégis remélt. Csodaváróvá lett a kis református magyar falu és ünneplőbe öltöztek, úgy mentek ki az útra, ahol a honvédségnek jönni kellett volna. Sürgettek: »miért nem állíttatja fel tiszteletes úr a díszkaput?« Nyomban lábra kelt a sandla gyanú: a papunk a csehekkel paktál, mert nem állítja fel a díszkapút. Szegény, drága népem, jó, hogy nem sejtette a valót! Á lányok a jiaplakon fonták a koszorúkat a diadalkapúhoz, nem volt szivem azt mondani nekik, hogy nem lesz rá szükség. Délfelé én is kimentem az útra népemet vigasztalni. Midőn meghallották, hogy a honvédség a falut elkerülve megy Lévának, min dent megértettek. Fájdalmasabb képet még nem láttam: őszbeborult gerinces, kálvinista magyarok,' végvárak viharedzett népe hangosan zokogott. Azután mintegy parancsszóra, megindultak Lévának, hogy legalább a lehulló örömmorzsákban részesedjenek. Kértek, rimankodtak: csak néhány katonát, csak néhány fegyvert, majd mi eligazítjuk a falu dolgát. Nem lehet — volt mindenhol a válasz. De azért nem adtuk fel a reményt, hogy minden elveszett. Sokan a falusiak közül elhagyták az ősi földet, hogy szabad hazában éljenek. A falu apraja, nagyja pedig nov. 11-én zászlók alatt máris ott volt Lévában és megkezdette a zörgetést, a harcot. Ami nov. 10. és márc. 14-ike közé esik, ezt a hősi küzdelmet, egy maroknyi magyarnak élniakarását, ércbe kellene vésni. Nem kiméit itt senki költséget, sem fáradságot, sőt még az életét sem. Mindenki kivette a részét a küzdelemből. Feléledt a régi virtus: csali azért is! Majd mi megmutatjuk, hogy magyarok leszünk. Vasárnaponként csak kettőt akartak énekelni: a Himnuszt és Te benned bíztunk eleitől fogva. Nem baj, ha a csehek meghallják a Himnuszt, hiszen mi soha nem tagadtuk, hogy magyarok vagyunk, most meg dicsekszünk is vele. Jöttek a jó hírek, hogy nyomban utána a lesújtó valóság tudatára ébredjünk. ígéret volt elegendő, csak az nem volt, aki teljesítse. A falu idegessé vált. Képtelen összeesküvési tervek merültek fel. Egyik nap üresen maradt a falu, kivonultak a csehek. Pillanatok alatt zászlódíszbe öltözött a falu és megtelt boldog ölelkező magyarokkal. De még jól nem is örvendezhettek a szabadságnak, máris feltűntek a fináncok a falu másik végén. Megrökönyödtek, midőn látták a díszbe öltözött falut. Sejtették, hogy ez nem nekik szól. Az egyik meg is jegyezte: »Vegyék le azt a kapcát!«« Több sem kellett a falunak. Megrohanták őket és mielőtt fegyverüket használhatták volna, már le is voltak fegyverezve. Ettől kezdve rettegett hírünk lett. Hivatalnok ember nem mert a faluba belépni. Lassan-lassan az emberek elfásultak a nagy váradalomban, mely sehogy sem akart teljesülni. A napilapok hasábos tudósításokat közöltek kicsiny falunk hősi ellenállásáról és mindenfelől azt hallottuk, hogy már ki is engedtek a csehek. Ezt a rádió is bejelentette. Ebből sem lett semmi. Dolgozni senkinek sem volt kedve. Minek? Kinek? Hiszen úgyis elmegyünk innen mind, a magyar kormány ki fog cserélni bennünket. Csak az volt a vigasztalás, hogy a megszálló csehek is tőlünk kérdezték meg bizalmasan, hogy mit tudunk? így ők sem tudtak többet, mint mi. A lélek mélyén ott élt mindig a parányi szikra, hogy azért nincs minden elveszve, de rettentő árváknak, elhagyottaknak éreztük magunkat. Hiszen Kassától nyugatra csak ez volt az egyetlen ref. anyaegyház, lévén a pozsonyi üresedésben, a nyitrai, zólyomi
