Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)

1939-03-26 / 13. szám

64. oldal DUNÁNTÚLI protestáns lap. 1939. tárrsát és testvérét egymásban s önmagunkat meg­­üresítve, a diadalmas Krisztus szolgálatába állva mun­kálkodjunk az igazi magyar feltámadásért! Döbrőssy József. Melyik a vallástanítás helyes módszere ?* Úgy értesültem, hogy a legutóbbi kerületi gyűlé­sen szóba került a református hittantanítás kérdése is. Nem vagyok tagja a kerületi gyűlésnek, így nem áll módomban a kérdéshez hozzászólni, azért ezúton próbálom véleményemet kifejezésre juttatni. Kárt nem teszek vele, viszont minden kérdés úgy tisztázódik legjobban, ha minél több oldalról nyer megvilágítást. Jelen írás az én szemszögemből próbál világosságot vetni a kérdésre. A Dunántúli Protestáns Lap múlt évi szeptember 4-én megjelent 36. számában a nevelést az ármente­sítéshez hasonlítottam. Most is ezen hasonlat áll előt­tem, amikor a kérdéshez hozzászólok. Ott már kifejtettem, hogy az igaz vallásosság alapja a hit és természetesen ennek következményei. A hit érzelem dolga. Érzelmet nevelni, fejleszteni csupán csak az értelem művelése révén nem lehet. Tehát a hittanítást sem lehet csupán az értelemre épí­teni,' mert így tantárggyá süllyesztjük azt. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy a hittudományi részből ne tanítsunk. Tanítsunk, de ne elégedjünk meg csupán a tanítással. Vannak, akik a kátéhoz való visszatérésben lát­ják a kérdés gyökeres és előnyös megoldhatását. Én a magam részéről nem tudom osztani ezek véleményét, habár a legnagyobb tiszteletben tartom véleményüket. Ezen állításomat azon megfigyelésre alapítom, amit szülőföldemen és működési helyemen az embe­rek körében végeztem. Azt tapasztaltam, hogy az ér­telmes és jobblelkű emberekre értelmük és lelkiségük arányában igenis nagy hatással volt az iskolában ta­nult hittani anyag, akár katekizáló, akár elbeszélő módon tanulták azt. Az értelmetleneknél és terhelt lelküeknél — saj­nos — bizony gyenge eredményt tapasztaltam. Most arról van szó, hogy a régi katekizáló mód­szerhez kell visszatérni, remélvén, hogy ezzel a kér­dés a mostaninál jobb megoldást nyer. Pedig a val­lási közömbösség éppen azon korosztály életében fej­lődött ki, amelyik e módon nyert vallásos nevelést. Ha már visszafelé akarunk térni, van ennél ki­­próbáltabb eljárás. Hatása alatt országok omlottak össze, újak keletkeztek és amely emberek ezreit ne­velte vértanúkká. Ez Krisztus Urunk módszere. Ha Ő volt eddig a legnagyobb tanító, egyben isteni Mesterünk, akkor keressük az Ő eljárásának útját. Ha Ő oly nagy eredményeket produkált, akkor talán mi is eredménnyel használhatjuk módszerét. Hogyan is tanított Ő? Amikor egyik törvénytudó megkérdezte tőle, kicsoda az ő felebarátja, nem de­­finiciót mondott, nem határozta meg pontosan körül­írva a felebarát jelentőségét, hanem elmondta ismert gyönyörű példázatát »Az irgalmas samaritánus«-ról és a végén az érdeklődővel állapíttatta meg, hogy ki volt az igazi felebarát. Amikor az helyesen megáll,a­* Anyagtorlódás miatt csak most tudjuk közölni e rég be­küldött cikket. pította, így szólt neki: »Eredj el és te is eképen cse­lekedjél!« Lehetne itt több példát is felhozni, de felesle­gesnek tartom, hiszen akiket a dolog érdekel, azok nálam jobban ismerik azokat. Ezzel szemben csak egy példát hozok fel. Az egyik kátéban a következő kérdés szerepel: »Mi az imádság?« Azután precízen megfelel rá. ' Milyen különbség van a kettő között! Egyikből az élet sugárzik, a másik holt tudomány, ami nagyon szép a tudománykedvelőknek, de arra, hogy tömeget vallásosságra neveljenek vele, nem nagyon alkalmas. Ha már kérdést teszünk fel, igyekezzünk arra olyan választ adni, mint amilyent Krisztus Urunk adott volna. Ez volt az Ő módszerének egyik része. Másik volt áldozatos szeretete a nép iránt. Soha nem várt tőlük, ellenben mindig adott: gyógyított, csodát tett stb. A harmadik pedig élete példája volt. Amit hir-, betett, azt megvalósította saját életében is. Amikor felebaráti szeretetet hirdetett, nem gyűlölködött. Ami­kor jóerkölcsöt hirdetett, maga volt a megtestesült erkölcs. Amikor békét hirdetett, nem háborúskodott. Amikor kötelességről beszélt, nem helyezkedett a ké­­! nyelem álláspontjára. Amikor megbocsátásról beszélt, gyakorolta is azt. Amikor mindezekről bizonyságot kellett tenni, nem tagadott le semmit, nem hátrált meg a hatalmasok előtt, nem alkudott meg a körül­ményekkel, sőt életét adta oda elveiért. Több példából tapasztaltam, hogy akár lelkész, akár tanító, akár szülő, vagy más tanítja, neveli val­lásosságra az embereket, annyit tud e téren megvaló­sítani, amennyit az általa hirdetett elvekből elsősorban a saját életében valósít meg. Krisztus Urunk is így tudta a tanítványait meg­győzni, továbbá, hogy együtt volt velük állandóan és példát adott, hogyan lehet az életet a hirdetett elvekkel összhangba hozni. Mi is, akik vallásosságra akarunk nevelni, első­sorban magunk legyünk vallásosak, akik erkölcsöt hirdetünk, magunk legyünk erkölcsösek, magunk való­sítsuk meg életünkben azon elveket, melyeket hir- i detünk. Nagyon fontos még, hogy legyünk együtt azok­kal, akiket nevelni akarunk és főkép tudjunk velük együttérezni. Hogyan? Éljünk velük együtt, mint Krisztus Urunk tanítványaival? Ezt valahogy bajos lenne meg­oldani. Ott vannak az egyesületek. Ott fel van kínálva az alkalom az időnként való együttlétre. Aki mások vallásos gondolkodását irányítani, ve­zetni, sőt nevelni akarja, az saját munkájának ered­ményét teszi tönkre, ha a vallásos egyesületben nem használja ki az irányítottakkal való együttlét lehető- I ségeit. Hiába használ az ilyen ember bármilyen mód­szert, a munkája meddő szélmalomharc lesz. Az ilyen ember hiába tanítja meg akár az egész Bibliát, ered­ményt nem ér el. Hogy a lelkészikar tagjai igyekeznek életüket azon elvek alapján berendezni, melyeket hirdetnek, az kétségtelen. Nem hivatásom e kérdéssel foglal­kozni, de megállapítom, hogy könnyebb is nekik, mint nekünk tanítóknak, hiszen erre egyenesen rá lettek nevelve. Ellenben mi tanítók csupán csak a hittan­órákon, tantárgy keretében tanultunk Vallási kérdé­sekről.

Next

/
Thumbnails
Contents