Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-03-26 / 13. szám
64. oldal DUNÁNTÚLI protestáns lap. 1939. tárrsát és testvérét egymásban s önmagunkat megüresítve, a diadalmas Krisztus szolgálatába állva munkálkodjunk az igazi magyar feltámadásért! Döbrőssy József. Melyik a vallástanítás helyes módszere ?* Úgy értesültem, hogy a legutóbbi kerületi gyűlésen szóba került a református hittantanítás kérdése is. Nem vagyok tagja a kerületi gyűlésnek, így nem áll módomban a kérdéshez hozzászólni, azért ezúton próbálom véleményemet kifejezésre juttatni. Kárt nem teszek vele, viszont minden kérdés úgy tisztázódik legjobban, ha minél több oldalról nyer megvilágítást. Jelen írás az én szemszögemből próbál világosságot vetni a kérdésre. A Dunántúli Protestáns Lap múlt évi szeptember 4-én megjelent 36. számában a nevelést az ármentesítéshez hasonlítottam. Most is ezen hasonlat áll előttem, amikor a kérdéshez hozzászólok. Ott már kifejtettem, hogy az igaz vallásosság alapja a hit és természetesen ennek következményei. A hit érzelem dolga. Érzelmet nevelni, fejleszteni csupán csak az értelem művelése révén nem lehet. Tehát a hittanítást sem lehet csupán az értelemre építeni,' mert így tantárggyá süllyesztjük azt. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy a hittudományi részből ne tanítsunk. Tanítsunk, de ne elégedjünk meg csupán a tanítással. Vannak, akik a kátéhoz való visszatérésben látják a kérdés gyökeres és előnyös megoldhatását. Én a magam részéről nem tudom osztani ezek véleményét, habár a legnagyobb tiszteletben tartom véleményüket. Ezen állításomat azon megfigyelésre alapítom, amit szülőföldemen és működési helyemen az emberek körében végeztem. Azt tapasztaltam, hogy az értelmes és jobblelkű emberekre értelmük és lelkiségük arányában igenis nagy hatással volt az iskolában tanult hittani anyag, akár katekizáló, akár elbeszélő módon tanulták azt. Az értelmetleneknél és terhelt lelküeknél — sajnos — bizony gyenge eredményt tapasztaltam. Most arról van szó, hogy a régi katekizáló módszerhez kell visszatérni, remélvén, hogy ezzel a kérdés a mostaninál jobb megoldást nyer. Pedig a vallási közömbösség éppen azon korosztály életében fejlődött ki, amelyik e módon nyert vallásos nevelést. Ha már visszafelé akarunk térni, van ennél kipróbáltabb eljárás. Hatása alatt országok omlottak össze, újak keletkeztek és amely emberek ezreit nevelte vértanúkká. Ez Krisztus Urunk módszere. Ha Ő volt eddig a legnagyobb tanító, egyben isteni Mesterünk, akkor keressük az Ő eljárásának útját. Ha Ő oly nagy eredményeket produkált, akkor talán mi is eredménnyel használhatjuk módszerét. Hogyan is tanított Ő? Amikor egyik törvénytudó megkérdezte tőle, kicsoda az ő felebarátja, nem definiciót mondott, nem határozta meg pontosan körülírva a felebarát jelentőségét, hanem elmondta ismert gyönyörű példázatát »Az irgalmas samaritánus«-ról és a végén az érdeklődővel állapíttatta meg, hogy ki volt az igazi felebarát. Amikor az helyesen megáll,a* Anyagtorlódás miatt csak most tudjuk közölni e rég beküldött cikket. pította, így szólt neki: »Eredj el és te is eképen cselekedjél!« Lehetne itt több példát is felhozni, de feleslegesnek tartom, hiszen akiket a dolog érdekel, azok nálam jobban ismerik azokat. Ezzel szemben csak egy példát hozok fel. Az egyik kátéban a következő kérdés szerepel: »Mi az imádság?« Azután precízen megfelel rá. ' Milyen különbség van a kettő között! Egyikből az élet sugárzik, a másik holt tudomány, ami nagyon szép a tudománykedvelőknek, de arra, hogy tömeget vallásosságra neveljenek vele, nem nagyon alkalmas. Ha már kérdést teszünk fel, igyekezzünk arra olyan választ adni, mint amilyent Krisztus Urunk adott volna. Ez volt az Ő módszerének egyik része. Másik volt áldozatos szeretete a nép iránt. Soha nem várt tőlük, ellenben mindig adott: gyógyított, csodát tett stb. A harmadik pedig élete példája volt. Amit hir-, betett, azt megvalósította saját életében is. Amikor felebaráti szeretetet hirdetett, nem gyűlölködött. Amikor jóerkölcsöt hirdetett, maga volt a megtestesült erkölcs. Amikor békét hirdetett, nem háborúskodott. Amikor kötelességről beszélt, nem helyezkedett a ké! nyelem álláspontjára. Amikor megbocsátásról beszélt, gyakorolta is azt. Amikor mindezekről bizonyságot kellett tenni, nem tagadott le semmit, nem hátrált meg a hatalmasok előtt, nem alkudott meg a körülményekkel, sőt életét adta oda elveiért. Több példából tapasztaltam, hogy akár lelkész, akár tanító, akár szülő, vagy más tanítja, neveli vallásosságra az embereket, annyit tud e téren megvalósítani, amennyit az általa hirdetett elvekből elsősorban a saját életében valósít meg. Krisztus Urunk is így tudta a tanítványait meggyőzni, továbbá, hogy együtt volt velük állandóan és példát adott, hogyan lehet az életet a hirdetett elvekkel összhangba hozni. Mi is, akik vallásosságra akarunk nevelni, elsősorban magunk legyünk vallásosak, akik erkölcsöt hirdetünk, magunk legyünk erkölcsösek, magunk valósítsuk meg életünkben azon elveket, melyeket hir- i detünk. Nagyon fontos még, hogy legyünk együtt azokkal, akiket nevelni akarunk és főkép tudjunk velük együttérezni. Hogyan? Éljünk velük együtt, mint Krisztus Urunk tanítványaival? Ezt valahogy bajos lenne megoldani. Ott vannak az egyesületek. Ott fel van kínálva az alkalom az időnként való együttlétre. Aki mások vallásos gondolkodását irányítani, vezetni, sőt nevelni akarja, az saját munkájának eredményét teszi tönkre, ha a vallásos egyesületben nem használja ki az irányítottakkal való együttlét lehető- I ségeit. Hiába használ az ilyen ember bármilyen módszert, a munkája meddő szélmalomharc lesz. Az ilyen ember hiába tanítja meg akár az egész Bibliát, eredményt nem ér el. Hogy a lelkészikar tagjai igyekeznek életüket azon elvek alapján berendezni, melyeket hirdetnek, az kétségtelen. Nem hivatásom e kérdéssel foglalkozni, de megállapítom, hogy könnyebb is nekik, mint nekünk tanítóknak, hiszen erre egyenesen rá lettek nevelve. Ellenben mi tanítók csupán csak a hittanórákon, tantárgy keretében tanultunk Vallási kérdésekről.
