Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-03-19 / 12. szám
58. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. eredmény, de ha itt hanyatlás áll is be, azt bizonyosan kipótolja más gyülekezetek növekedő adakozása. Ha lelkipásztorok és hívek mint Saját ügyüket tekintik a Szeretetszövetség ügyét, érezve a személyes felelősséget, akkor én nem féltem a Szövetség jövendőjét. Őrei. B. Major János. Alkalmam lévén a cikket megjelenés előtt olvasni, egyetértek szerzővel abban, hogy az egységes gyűjtés nem feltétlenül legjobb módja a tagdíjbeszedésnek, sőt azt kell vele együtt mondanom, hogy az a legjobb módszer, amely a helyi viszonyok szerint legtöbb eredményt mutat fel. Ä Szeretetszövetség szempontjából csak az volna kívánatos, ha a gyűjtés mindenütt házilag, saját erők igénybevételével történnék, mert a többféle gyűjtés magától értetődően több költséget jelent az ORSz-nak. A beérkezett válaszok szerint pl. van egyházmegye, ahol a gyülekezetek egyharmada továbbra is diakónust kér, ennek útiköltsége aránylag már nagyobb kiadást jelent, mintha az egész egyházmegyét kellene bejárnia. A borítékrendszer is a nyomtatványok költsége révén szintén kiadással jár. Múlt évi tapasztalatunk szerint a borítékos gyűjtés sok helyen produkált olyan meglepő eredményt, mint ahogy ez Orciban történt, de természetesen csak kellő előkészítés és kimunkálás mellett. A dolog úgy áll, ahogy cikkíró mondja: Ha lelkipásztorok és hívek mint saját ügyüket tekintik a Szeretetszövetség ügyét, nem kell félteni a Szövetség jövendőjét. Kiss Ferenc. Az ötödik budapesti zsinat. Március 3-án, pénteken délelőtt tíz órakor kezdődött az új Református Országos Zsinat történelmi ülése, amelynek feladata volt, hogy az egyházi törvénytárba iktassa a felvidéki részek visszatérését, letárgyalja az erre vonatkozó törvényjavaslatot. Az ülés zsoltárénekléssel, Ravasz László dr. püspök-elnök bibliaolvasásával — a 118. zsolt. 14—26. olvasta fel, — s imádságával kezdődött. Ravasz püspök ezután bemutatta a gyengélkedése miatt távollevő Balogh Jenő dr. levelét, amelyben világi elnökké választását köszöni meg, — majd bejelentette: Következik a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területeken fennálló református önkormányzati testületeknek a magyarországi református egyház többi részével ismét-egyesítéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. A meghatottság csendje lett úrrá a termen. Általános figyelemtől kisérve foglalta el helyét az előadói emelvényen Szentpéteri Rím Béla dr. debreceni egyetemi tanár, hogy a Darányi Kálmán dr. elnöklete alatt működő egyházalkotmányi bizottság javaslatát előterjessze. Nagyszabású beszédében a kiváló jogtudós visszaemlékezett az 1918-as ősz egyik baljós napjára, amikor — úgymond — Magyarország nak minden időkre egyik legnagyobb fia, akit akkor sokan gyűlöltek, — arra kérte a zsinat tagjait: készítsék elő a körülöttük élőket arra, hogy Magyarország a háborút elvesztette... Reményünk meg volt még akkor is, amikor a csehszlovák katonák vették át Felsőmagyarországot. Később aggodalom fogott el mégis, hogy rabságban élő testvéreink összeroppannak a zaklatások alatt s velük összeomlik mindaz az alkotás, amelyet négyszáz év alatt a magyar nemzet és a református egyház javára ott felépítettek. De végre eljött 1938 november 2. — könnyeivel küzködve folytatja az ősz előadó, — amikor Isten odavezérelte a földi hatalmasságokat, hogy igazságot adtak legalább részben. Megeredtek könnyeink, sírtak nemcsak gyermekek, de leinőttek, férfiak is... A boldogság könnyei voltak, mintha mindent visszakaptunk volna, amire vártunk s emellett a reménység könnyei: az Úristen a mi nagy vezérünket nemcsak azért adta, hogy az ő vezetésével felébredjen a magyar nemzet kábult álmából, de hogy még az ő idején támadjon fel az egész M.agyarország. (Meghatottan éltetik a Kormányzót.) De a hálának könnyei is hullottak azokért, mondja Kun Béla processzor, — akik két évtized alatt hívek, hősök tudtak lenni! Tulajdonképen csak akkor értettük meg az ő lelkűk nagyságát, páratlan voltát, mintahogy a súlyos betegségéből gyógyuló ember ráeszmél, hogy a halál árnyékának völgyében járt. Sz. Kun Béla dr. ezután rátért annak bizonyítására, miért van szükség új törvényre. Nem volna helyes a »jogparancs«, az ünnepélyes zsinati határozat sem elég, ellenben országos egyházi bizottság tegyen javaslatot a legközelebbi zsinati ülésre a dolgok rendezése végett. A magyarországi református egyház életében bizonyára örökké emlékezetes eseményeket törvénytárunkba kell iktatnunk. — Boldognak érzem magamat — így végezte Sz. Kun Béla^, — hogy ezt a nagyjelentőségű törvényjavaslatot módomban volt előterjeszteni és boldogok lehetünk valamennyien, nem emberi hiúságból, de mert úgy érzem: hitünk megnő és megerősödik ezáltal. Elmondhatjuk, hogy nemcsak az írásból olvastuk, de a magunk fülével hallottuk a Megváltó szavát: »Oldjátok le a kötelékeket róla, engedjétek el, hadd menjen haza...« És megfordíthatjuk a tanítványok kérdését: »Ha a halottat feltámasztotta, nem tudja-e a vakot is meggyógyítani?!« Bér tők Béla munkácsi püspök-lelkipásztor, a visszacsatolt területek volt egyetemes konventi lelkészelnöke szólt elsőnek a törvényjavaslathoz: — Isten útjai csodálatosak —- így kezdte —, isten csodálatos ajándéka az, hogy mi, húsz évvel ezelőtt elszakított gyermekek ime, ismét itt vagyunk, soha el nem felejtett és mindig jobban szeretett Édesanyánk ölén. Négy esztendő háborús vérzivatara ezt az országot legyűrte és megcsonkította s ennek az országnak ^gyermekeit ez a szédület valami nyomott álomba merítette el. Mi úgy éltük át ezt a húsz esztendőt, mint akit ideges* fárasztó, nyugtalan álom borít és ez majdnem halálos álmunkká lett... Egy erőnk volt, az örökkévaló Isten és egy tehetségünk, amit nem tudott elvenni senkisem: ebben az örök segítségben való rendíthetetlen hitünk. (Hosszantartó lelkesedés.) Nemcsak a magam lelkét szólaltatom meg most, hanem — emelte ki Bertók Béla püspök — minden visszatért magyar református testvérem lelkének zengését közvetítem, amikor itt kijelentem: minden elnyomás, szenvedés, üldözés ellenére is rendíthetetlenül élt mindannyiunkban az evangéliomi üzenet: »Tartsd meg, ami nálad vagyon, hogy senki el ne vehesse a te koronádat«. Éltetőnk volt az a vallomás: mi magyarok vagyunk és reformátusok és ezért boldogság volt szenvedni. (Kirobban az éljenzés és taps.) A koronát reménységeinkre ez a mai nap tette fel, amikor a nyomasztó álomból felébredt gyermekek visszatérhetnek az Édesanya kebelére. Hazajöttünk, oda, ahonnan nem a mi érdemünkért, vagy hibáinkért, elszakíttattunk. Nem
