Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-12-10 / 50. szám
Ötvenedik évfolyam. 50. szám. Pápa, 1939 december 10. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. KÖZLÖNYE----------------------------—------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ——-----------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Atovábbképző iskolai vallástanítás módszere.* Alikor a rám ruházott megbízásnak engedve vállaltam azt a feladatot, hogy ismertessem a továbbképző iskolai vallástanítás módszerét, bizonyos tekintetben úttörő feladatra vállalkoztam. Ez a körülmény indokolja a nehézségeket tárgyunk feldolgozásánál és menti az adandó megoldás fogyatkozásait. Ugyanis tudomásom szerint a továbbképző isko'ai vallástanítás módszere az irodalomban kidolgozva nincsv sőt maga az 1928. évi konventi vallástanítási tanterv és utasítás is, amely az elemi iskola egyes osztályaihoz külön-külön ad módszeres irányelveket, a továbbképző iskola részére csak az anyagot jelöli ki minden módszeres utasítás nélkül. Hasonlóan hiányzik tárgyunk feldolgozása a Szele Miklós Vallástanítás módszertanából, Szathmáry Ferenc Magvetőjéből és Juhász Béla A református népiskolai nevelés legfőbb kérdései című művéből. Ez a körülmény már magában arra enged következtetni, hogy a továbbképző iskolai vallástanítás módszere eddig kellő figyelemben és tanulmányozásban nem részesült és ezt a feltevést az iskolavizsgálat közben szerzett tapasztalatok általában megerősítik. De ha ez így van, annál inkább szükséges tanulmányozni tárgyunkat. Kialakult módszer hiányában a továbbképző iskola vallásoktatója úgy segíthet magán, hogy részint tovább építi az elemi iskolában követett vallástanítási módszert, amihez már az említett forrásokban bőséges anyagot talál, részint tanulmányozza okulás céljából a közismereti tárgyak tanítási módszerét az állami népiskolai tanterv és utasítás, a körzeti iskolafelügyelői utasítás és az ide vonatkozó gazdag irodalom alapján, minthogy a közismereti tárgyak körében sok analog anyagot talál, amit kellő átalakítás után hasznosan lehet a továbbképző iskolai vallástanítás keretében is alkalmazni. Hogy tisztán lássunk a kérdésben, mindjárt elöljáróban rá kell mutatnunk arra, hogy általánosan kötelező, minden esetben érvényes módszeres oktatási szabályok nincsenek, hanem a vallásoktatónak, mint általában a tanítónak teljes szabadsága van az alkalmazni kívánt módszer megválasztásában, melyet egyéniségéhez, szakképzettségéhez és az adott szükséghez mérten önállóan állapíthat meg. Kifejezést ad ennek a gondolatnak a vallás- és közoktatásügyi miniszter a Népiskolai Tanterv és Utasítás életbe léptetése alkalmából kiadott 2495/1932. sz. rendeletében is, (ahol többek között a következőket mondja: »Nagy súlyt helyezek arra,, hogy az iskolai nevelő és oktató munkában a tanító egyénisége és egyéni kezdemé* A csurgói valláspedagógiai szemináriumon elhangzott előadás (1939 aug. 29.). nyezése érvényre jusson, mert érzem, tudom, hogy ennek a munkának az eredménye nem az Utasítás rendelkezéseitől, hanem a tanítói lélek alkotó erejének megnyilvánulásától függ. Semmiképen nem akarom tehát ebben az Utasításban megkötni a tanító kezét az alkalmazandó módszeres eljárás tekintetében, de viszont meg kell kívánnom azt, hogy a használt módszer tényleg megkönnyítse a gyermek munkáját és előhaladását, amire az Utasításban tárgyalt eljárások valóban módot is nyújtanak««. Ha son ló elvi megállapítást foglal magában a Népiskolai Utasítás az olvasás és írás tanításáról szóló részében (164. old.), ahol a következőket olvassuk: »Az olvasás és írás tanításánál bármely módszert követhet a tanító. Elengedhetetlenül szükséges azonban, hogy a választott módszer lényegét, menetét, minden mozzanatát világosan lássa, alaposan ismeri« s a maga és a gyermekek egyéniségéhez alkalmazza«. Mindezek az alapvető elvek érvényesek a vallásoktatásra nézve is. A vallásoktatónak a követendő módszer megválasztásában megengedett egyéni szabadsága azonban csak pozitív értelemben fogható fel., Tehát megvan az a szabadságom, hogy válasszak valamilyen egyénileg ismert, alaposan áttanulmányozott és öntudatosan alkalmazott módszert, de nincs és nem is lehet szabadságom negativ értelemben ahhoz, hogy semmiféle célravezető módszert ne alkalmazzak. Ha t. i. egyszerűen elmondom a tanítandó anyagot a gyermekek előtt és utasítom őket, hogy a könyvből tanulják meg a hallottakat, ez az eljárás csak a szó legáltalánosabb értelmében nevezhető módszernek, de ineveléstani értelemben ez nem módszer, mert nem könnyíti meg a tanulók számára a tanulást, sőt inkább megnehezíti és belső értékét tekintve, teljesen eredménytelenné is teszi azt. A tanítás eredménye ugyanis nem abban mutatkozik, hogy a tanulók a gépiesen betanult szöveget folyékonyan előadják, amíg az emlékezetükből nyomtalanul ki nem esett, hanem abban, hogy a tanulók milyen lelki átalakuláson, fejlődésen mentek keresztül, mily mértékben fejlődött értelmük, mélyült és tisztult érzésviláguk, erősödött és nemesedett akaratuk, gyarapodott igazi érkölcsi értékekkel jellemük. Ez a nevelői cél irányadó minden tárgy tanításánál, de kétszeresen az a vallásoktatásban. A módszer tudvalevőleg több oly gondolatfolyamat célszerű elrendezése, amely vagy még ismeretlen igazság fölfedezésére, .vagy valamely ismert igazság bizonyítására alknlffias. (L. dr. Weszely Ödön: A modern pedagógia utjain 273. o.) Ha a helyes módszer alapfeltételeit meg akarjuk állapítani, tekintetbe kell vennünk, hogy a tanítás szellemi munka, még pedig a tanító és tanulók közös szellemi munkája. Ha ez a közösség nincs meg, akkor a munka egyoldalú, te
