Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)

1939-11-19 / 47. szám

238. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. rövid idő alatt megszaporodnak, talán nagyon is meg­szaporodnak azok! Én hiszem, hogy az elvetett mag Dunántúl is jó talajba került. Megterebélyesedik, virágzik s gyümöl­csöt terem. Gyümölcsei lesznek a nálunk is szaporodó i á rvaházak, aggmen házak. Azért atyámfiai: apostolok és könyörületes szívű I özvegyek és gazdagok, dolgozzunk, míg nappal va­gyon! Dolgozzunk krisztusunk által a legnagyobb pa­rancsolatként adott szeretet nevében! Álljunk a Szere­­tetszövetség munkás táborába, hogy az ő prömük a mi örömünk is lehessen! Nem kell más hozzá, csak sze­rető szív, munkás akarat, csüggedést nem ismerő, Isten segedelmében való erős hit! Mindenütt találhatók áldozni tudó hívek, csak meg kell keresni azokat. »Zörgessetek és megnyittatikv kérjétek és meg­adatik!« Fejes Aladár. t KÖNYVISMERTETÉS ^ Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. II. József és a magyar protestantizmus. Budapest, 1939. Kiadja a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság. 8-r. VIII — 739 1. 11 kép. Ára 20 P. (Folytatás.) A protestáns pap helyzete nem volt irigylésre méltó, de mégis nagy vonzóerőt gyakorolt a népre, mert soraikban nagyszámmal voltak kis,nemesek és így, ha nem is jogszerint, a jobbágyság felett álló réteggé lettek a társadalom szemében. Ha tehát a prédikátor jobbágy származású volt, ez nem akadályozta érvénye­sülését, de ügy kellett élnie és házasodnia, mintha egy magasabb réteg tagja volna. Az így élvezett elő­nyök ösztönzően hatottak az »áyoni házak« gyerme­keire is, akik iskolákat végeztek, vagy legalább is iparosokká lettek, hogy a már egyszer elért színvona­lat megtarthassák. Éppen ezért a.papi családok árvái az egyháznak tulajdon növendékei gyanánt számítód­tak. A pápai zsinat már 1630-ban elrendelte az ottani iskolára vonatkozólag, hogy a rektor az elhunyt papok fiát ingyen tanítsa. Olyan társadalmi réteg volt tehát a papság, mely' szellemi munkával kereste kenyerét és egy nagy fel­sőbb eszme hordozójának érezte magát. Az iskolai végzettség előnye természetszerűleg tűlprodukciót eredményezett, aminek hátrányos követ­kezménye lett, hogy a gyülekezetek válogathattak a végzett theologusok közölt s a nekik nemtetsző papot könnyen elbocsátották. A gyengébbek tehát állás nél­kül maradtak. A tűlprodukción többféle módon pró­báltak segíteni: megszigorították a papi vizsgát, redu­kálni igyekeztek a felsőbb osztályos tanulók létszá­mát, de ezek az intézkedések nem sokat segítettek, a növekedés mindjobban terhelte a gyülekezeteket. Az bizonyos, hogy az államhatalom is hozzájárult ahhoz, hogy a megmaradt kollégiumokban a tanulók száma felduzzadjon, így lepik el a dunántúli kisebb iskolák növendékei az 1720-as években a pápait annyira, hogy ott a diákok már kenyérrel is alig élhettek. Az iskolából kikerült növendékek készültség és munkakör szerint különböztek egymástól. Legfelül volt az elit, amely külföldi egyetemeken fejezte be tanul­mányait. Képzettségük európai nívójú volt, ezekre ko­moly feladatok vártak. Ök honosították meg a korszerű úi eszméket, közülük kerültek ki a szuperintendensek és az iskolák professzorai. Nemcsak azt hozták azon­ban magukkal, amit kint megtanultak, hanem könyve­ket is, melyekből itthon tovább művelték magukat. Valósággal szerelmesei voltak a könyveknek, ez külön­ben a szerényebb ambiciójuakat is áthatotta, mert mindannyian tudták, hogy ahova mennek, kis könyv­tárt éppen úgy kell vinniök, mint nemes elhatározást. A második réteg a prédikátorok nagy csoportja. Ezek csak a hazai iskolákat végezték. Tőlük semmi kü­lönösebb teljesítményt nem vártak, szerepük mégis jelentős, mert ők voltak a beléjük oltott egyházi meg­győződés harcosai. Munkatársaik a tanítók. A tanító­ság egyházi feladatnak számított, az iskola pedig a pap ellenőrzése alá tartozott, nemcsak az elemi isko­lák, hanem a nagyobbak is, mint pl. a pápai is. A tanítóság körében két csoportot különböztetünk meg. Az első csoportba tartoztak azok. akik számára csak előkészületet jelentett a papi pályára, akik a kol­légiumok jó diákjai közül kerültek ki. így keresték meg a költségeket a külföldi útjaikra, tehát a kollé­gium elvégzése és a külföldi út közé így ékelődött be a pár évig tartó rektorkodás. Munkájuk magasabb színvonalú volt, mint a katholikus mestereké. A ka­­tholikus elemi iskolákban, de sok protestánsban is, főként a szegény falvakban, olyanok tanítottak, akik nem is szándékoztak többre vinni. Az ilyenek egész életükben tanítók maradtak,, rendesen nem is végez­ték el egészen a kollégiumot. A XVIII. században azonban részben változott a helyzet: a tanító megszűnt kizárólag egyházfinak lenni, mert a tanítóság mellett a falvakban jegyzői teendőket is ellátta. Ettől kezdve sok helyen.. de főleg leányegyházakban a nótárius-tanító pótolta a papot. E jegyző-iskolamestereket lévitáknak is nevezték, a taní­táson kívül imákat és prédikációkat olvastak fel, te­hát a nép mindenesei lettek. Rendkívül sanyarú vi­szonyok között éltek. Megbújva Tanítottak ott,, ahol a hivatalos körök nem tudtak iskolákról. Az ellenfél­nek sorra kellett járni a falvakat, hogy rájöjjön a lévi­ták földalatti tevékenységére.' Ez a lévitaság a ke­­vésbbé iparkodók kenyere maradt. Számukat még hoz­závetőlegesen sem ismerjük, A papok,. tanítók, jegyzők és léviták után követ­keztek azok, akikből hiányzott a munkakedv. Nem tudták tanulmányaikat sem teljesíteni s mikor kiöre­gedtek az iskolából, megtanultak egy-két egyházi be­szédet, aztán sorra járták a gyülekezeteket. A prédi­kátor nyakán élősködtek addig, mig tudományukból tellett, azután tovább álltak. Hiába küzdöttek ellenük. A tilalmak megtörtek a papok csendes ellenállásán. Nekik nem volt szivük megvonni az alamizsnát a nvakukra iövő peregrinusoktól. Amin azonban a protestáns egyház Magyarorszá­gon nyugodott, az a hívők meggyőződése volt. Ezek a hívek szegény emberek voltak és békességre áhítoz­tak. papjukhoz azonban görcsösen ragaszkodtak. A templomtalan falut csekélyebb értékűnek tartották, a papnélküliségben jpedig a kulturális hanyatlás okát látták. A protestáns parasztságnak a pap a művelő­dés útmutatója volt. A paphoz való ragaszkodás nem a személyhez szólt, hanem az egyházi jellegű művelődés eszközének tárgyilagos megbecsülését jelentette. A pa­pot a gyülekezet maga választotta, a választás egy évre szólt, ez a szokás a prédikátorok sorsát nagyon bizonytalanná tette, de segíteni nem lehetett rajta. A gyülekezet íagjai között különben sok iskolá­zott ember volt, nem rendszeres iskolázásról volt szq, hiszen sok iskolának a jellege is bizonytalan volt, de az bizonyos, hogy szélesebb rétegek hozzájuthattak

Next

/
Thumbnails
Contents