Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-05-15 / 20. szám
90. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1938. van, hogy Ő teljes életvalóságával — úgyis mint megváltó Istenünk és úgyis mint elsőszülött Testvérünk — táplál bennünket, egyesül velünk s egész életünket úgy tartja fenn az örökkévalóságra, ahogyan fenntartói földi árnyékéletünknek a kenyér és a bor: vájjon ez a tény nem egészen a miénk is, éppúgy, mint egészen az övék? Vájjon ennek a ténynek — Krisztus közöttünk van, Krisztus táplál, Krisztus eggyé lesz velünk — el nem vitatható egyetemességén, minden felekezet fölött állásán változtathat valamit az a többféle mód, ahogyan ezt a tényt az úri szent vacsorával kapcsolatban a történeti keresztyén hitvallások megfogalmazni igyekeztek, ahogyan ezt az abszolút irracionálét ha nem is elracionalizálni, de többé-kevésbbé racionális köntösbe öltöztetni próbálták, a theologiai munka örök kényszerével és örök kockázatával? '>Experior magis quam intelligam«. Krisztustól való tápláltatásomat a szent vacsorában inkább tapasztalom, mintsem megértem: Kálvin mondja ezt, a nem is egy oldalról fél vagy egész racionalistának kikiáltott Kálvin. Az úrvacsora tanának valamennyi theologiai megfogalmazása és dogmatizálása — ha valódi alázatos theologuslélek és nem farizeusi fanatizmus vagy gőg áll mögötte — be kell hogy ismerje önmagáról ugyanezt: az, ami a hívő lélek és Krisztusa között az úrvacsorában végbemegy, meghaladja az emberi elme korlátáit. Mindaz a theologizálás, amely erről többet akar mondani, mint amennyit maga az Ige mond, óvhatatlan ki van szolgáltatva annak a kísértésnek, hogy egyebet is mondjon, mint az Ige s bölcsebb akarjon lenni nála. Krisztus felé forduló lelki szemek, Krisztus közösségét sóvárgó testvéri szívek: ezeknek mi az eucharistikus tömegekben, tőlük félreállva is csak örülni tudunk. Minél krisztustalanabb, és sajnos, minél öntudatosabban krisztustalan kezd lenni ez a világ, amelyben élni nehéz sorsunk és változhatlan rendeltetésünk: annál jobban tudunk nekik örülni. Szinte kiáltani szeretném: nem a teljes Krisztusközösség motivuma idegen a mi számunkra az eucharistikus gondolatvilágban, hanem az a másik motívum, amely megingathatatlan bibliai meggyőződésünk szerint éppen arra alkalmas, hogy a teljes Krisztusközösség motívumát tegye kérdésessé: a misóspap által vérielenül »megújított« golgothai áldozat. Ez az, ami a félreállásunkat, ha nem is érzéketlenné, gúnyolódóvá, keserűvé vagy gyülölködővé, de nagyonnagyon távolivá teszi. És ez az, ami miatt mi meg vagyunk győződve arról, hogy amilyen messzire állunk félre az eucharistikus kongresszustól, épp anvnyira ía közelébe állunk a Szentírás alapján magának az egyetlenegy Áldozatnak, aki egyszíersmind egyetlen és örökkévaló Főpapunk is. Mi sohasem bírunk olyan Krisztus-közösséget még elgondolni sem, annál kevésbbé átélni és gyakorolni, amelyben nem az ember kerül a Krisztus hatalmába, hanem Krisztus az emberébe. Ahol a Krisztus és a bűnös ember közé odaáll egy másik bűnös ember és így szól: Krisztust csak tőlem kaphatod meg, én készítem meg számodra Őt, ahol ennek következtében az örök emberi hatalomvágy újra összetoldozza azt a kárpitot, amely Nagypénteken széjjelszakadt a szent hely és a szentek szentje között. Ahol tehát előáll egy emberi intézmény és azt mondja — Ő helyette s az Ő nevében meri azt mondani —: Én vagyok az ajtó, én vagyok az út! Ezért örök-idegen számunkra az eucharistikus kongresszusban a »világegyháznak«, pápájának és papságának minden, a Krisztusénak akaratlan is felébe növő dicsőítése s az ezzel együttjáró minden pompa és minden tömegtüntetés. Mindennek legföljebb csak annyiban tudunk, mint evangéliumi keresztyének, örülni, mert számunkra egy roppant nagy és igen üdvös, bár nyilván teljesen negativ előjelű figyelmeztetést, ébresztgetést jelent: csak ezt ne! Az Isten szerelméért, valahogy az ne legyen a félreállásunkból, hogy egy szép napon beállunk — másolni! Ami oda túl természetes, az minálunk természetellenes és hazug: hívják akár tömegfelvonulásnak, akár liturgiával vagy bármi egyébbel való érzék-kápráztatásnak, akár a »papi tekintély« erősítgetésének, akár a »hivatalos egyház« felmagasztalásának, vagy akármi másnak ... Ami kísértő ösztön lappang bennünk és furdal bennünket mindezekre nézve mindakét evangéliumi egyházunkban, azok valahogy lábra ne kapjanak még jobban »félreállás« közben, hanem az eucharistikus kongresszus fényében és pompájában, s mindabban, ami mögötte van, ismerjék fel ezek az ösztönök a maguk igazi arcát és igyekezzenek eltűnni. De ez csak úgy lesz lehetséges, hogy ha valóban Krisztus mellé állunk félre az eucharistikus kongreszszustól, nem pedig csak egy kis határozatlan féljobbot, oldalgást csinálunk, amelyből észre sem vesszük, mily hamar lehet odakanyarodás is. Még hívő és gondolkozó római katholikus atyánkfia is alighanem jobban rokonszenveznek az előbbi j fajta félreállással, mint az utóbbival. Amit a nagy I Faulhaber bíboros már ezelőtt vagy másfél évtized- I del megmondott: »vannak hívő protestánsok, akik a ! maguk két . sákramentomával többre mennek,, mint sok / rossz katholikus a héttel« — azt ma, az ő lelkiségével biró római hitű magyaroknak (akikről szeretjük feltenni, hogy igen sokan vannak, mind a papság, mind a világiak soraiban) lehetetlen még sokkal nyomatékosabban nem vallaniok az elmúlt másfél évtized s különösen a legutóbbi öt év tapasztalatai után. Az ilyen testvéreinknek bizonyára kedvesebb, ha nem vagyunk ott az eucharistikus kongresszuson és őszintén megmondjuk, hogy hitből nem lehetünk ott, — mint hogy ha ott volnánk és ugyanúgy volnánk ott, ahogy bizony az ő soraikból is lesznek elegen: nem hitből, hanem kíváncsiságból^ érdekből, nyájösztönből. y>Ami pedig hitből nincs, bűn az« (Róm. 14:23). Igehirdetés a koporsó mellett. — Magántanári próbaelőadás. — II. Ha a koporsó mellett elhangzó temetési beszéd igehirdetés, ebből másodszor az következik, hogy a temetési oráció gyülekezeti istentisztelet. Krisztus ugyanis az igehirdetés parancsához ezt az Ígéretet fűzte: »Imé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig« (M.áté XXVIII. 20). Ahol az Ige felhangzik és az emberek engedelmesen hallgatják, — még akkor is, ha csák ketten vagy hárman gyűlnek is össze az Ő nevében — ott jelen van Krisztus és jelen van az Ő gyülekezete. Krisztus gyülekezete szeretetközösség. Éppen ezért a koporsó körül nemcsak azért gyűlnek össze a végtisztességtevők, hogy megvallják a feltámadás és az örökélet felől táplált hitüket, hanem az{ért is, hogy az elhunyt és a gyászolók iránti testvéri szeretetüket és igaz részvétüket megmutassák. Ebbe a szeretetközösségbe a lelkipásztor is beletartozik. Neki is szól az Ige: »Örüljetek az örülőkkel
