Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-05-08 / 19. szám
84. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1938. öregségére az új törvénnyel neki jutott segélyt is megkapva, ott nyugodtan, gond nélkül élhessen. Habár a hazai termelés fokozása jelentős szempont, még ennél is nagyobb nemzeti érdek az, amit halhatatlan emlékezetű főgondnolc-elődöm gróf Tisza István saját szavaival így fejezett ki: »lehetőleg növelni kell a falusi, saját gazdaságában élő, anyagilag, erkölcsileg független erőteljes magyar családoknak a számát, más szóval törekedni kell arra, hogy minél több életképes, egy-egy családnak állandó megélhetést biztosító, jól kezelt kisbirtok keletkezzék és maradhasson fenn«. Kívánatos ezenfelül, hogy a telepítési törvénynek, általában a földbirtokpolitikai reformoknak végrehajtása minél gyorsabb ütemben történhessék meg. ‘Ennek a földbirtokpoíitikai reformnak azonban megvannak a maga végső határai és nemrég mutatta ki a kormánynak terveit és a lehetőségeket jól ismerő miniszteri osztályfőnök úr, hogy a »földnélküli gazdasági cselédeknek és a mezőgazdasági munkásoknak egész tömegét (összesen kb. egymillió százezer embert) az összes nagybirtokok felosztásával is csak 30 százalékban lehetséges kísbirtokhoz juttatni«. Ezért kívánatos volna, ha különösen számos fiatalabb segédlelkészünk irattáskája számára nem szerkesztene évtizedekre szóló programiatokat, hanem egyfelől a szükséges társadalompolitikai reformok feltételeit és keresztülvitelének lehetőségét alapos közgazdasági, statisztikai, földrajzi és egyéb tanulmányokkal sokkal behatóbban vizsgálná meg, egyidejűleg fokozottabban teljesítené azokat a feladatokat, amelyek ebben az Isten és Krisztus ellen féktelenül lázadozó korszakban a széles néprétegek hitéletének emelése, az egyházak külső és belső építése körül, valamint több más téren, így az iskolákból kikerült fiatalkorúak szabad idejükben való foglalkoztatásának irányítása körül reájuk is várnak. Bizonyára a Főtiszteletű Konvent helyeslésével találkozom, amikor kiemelem, hogy ez üléseink alkalmával is, mint mindenkor, meleg szeretettel gondolunk a határokon túl élő magyar reformátusokra, valamint a magyar ifjúságra, amelynek jelentékeny része életének 'egyik legválságosabb korszakában oly sok nehézséggel küzd. A magam részéről joggal hivatkozhatom arra, hogy a magyar felsőházban négy év előtt hosszabb beszédemben, más alkalommal pedig egyik felszólalásomban ráirányítottam a t. kormány figyelmét a tanulmányaikat végzett, de még elhelyezéshez nem jutó fiatalságunk gondjaira, másfelől a falvakban és kisebb városokban élő magyar ifjúság nehéz helyzetére is. Teljesen átérezzük, hogy egyházunknak egyik legfontosabb ügye: az ifjúsági munka végzése és pedig ilyen jelentős ügy nemcsak a tanulmányaikat folytató, vagy már bevégzett, illetőleg oklevelet szerzett, hanem a földmíves ifjúság gondozása is. Mikor ezek fontosságát hangsúlyozom, szükségesnek tartom a magyarországi református ifjúságnak — beleértve a tanuló ifjúságot is — ebből a székből a következőket üzenni: Megértjük aggodalmaikat, állandó ragaszkodással és önzetlen jóakarattal tesszük meg érdekükben a tőlünk telhetőt, de felhívjuk figyelmüket arra, hogy a t. kormány évek óta különböző intézkedésekkel törekszik helyzetüknek gyökeres javítására. Azok előtt pedig, akik szívesen hallgatják azt a napjainkban divatos szólamot, amely az ő küzdelmeikért is a ma élő, vagy az előző nemzedéket iparkodik felelőssé tenni, — két igazságot szükséges hangsúlyoznom. Az egyik az, hogy aki a múltnak megbírálására, vagy éppen lekicsinylésére érez magában hajlandóságot, az ne a közíróknak politikai célzatú fejtegetéseiből, hanem a tárgyilagos történetírásból keressen tájékoztatást. A másik igazság a következő: a nemzet sorsának irányítására csak a Gondviseléstől nyert hivatottság, ezenfelül évekre terjedő, nagyon alapos tanulmány és annak a belátása képesít, hogy aki vezetésre vállalkozik, annak intézkedései — vagy kezdeményezéseinek összes következményeit is alaposan meg kell fontolni. Az ifjúság ne ragadtassa magát hirtelen elhatározásokra, hanem minél mélyebb és minél szélesebbkörű tanulással készüljön a reá váró nagy feladatoknak lelkiismeretes betöltésére. Balogh Jenő konventi világi elnök. Igehirdetés a koporsó mellett. • — Magántanári próbaelőadás. — Amikor mostani előadásom címét így fogalmazom meg: »Igehirdetés a koporsó mellett«, akkor ezzel már előadásom címében is kifejezésre akarom juttatni azt az alaptételt és követelményt, hogy a református lelkész által a koporsó mellett elmondott beszédnek igehirdetésnek kell lennie. Ha a keresztyén liturgia történetét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a temetés nem volt mindig igehirdetési alkalom. A római katholikus egyházban ma sem az. Az igehirdetés ugyanis mindig a gyülekezetnek szólamig ezzel szemben a római katholikus temetési szertartás és a »missa pro defunctis« tulajdonképeni tárgya magú a halott. Másfelől református egyházaink életében voltak idők, amikor a temetés igehirdetés, sőt egyáltalán bármilyen lelkészi funkció nélkül ment végbe. Zwingli zürichi egyházában például a lelkész egyáltalán nem vett részt a temetésen, hanem az elhunyt gyülekezeti tagról a következő vasárnapi istentiszteleten emlékeztek meg. Kálvin szintén nem tartotta szükségesnek, hogy a lelkipásztor a temetésen fungáljon. Nálunk Méliusz a temetésnél minden egyházi szertartás mellőzését sürgette. Református eleinknek ez a magatartása részben a római katholikus gyakorlat ellenhatásaként magyarázható. A reformáció századában ugyanis még teljesen érthető volt az az aggodalom, hogy a lelkész funkciója a temetésnél régi római katholikus képzeteknek adna tápot. Manapság, hála Istennek, ez az aggodalom már a legtöbb helyütt nem volna indokolt és ha jól fontolóra vesszük a dolgot, akkor azért is hálát kell adnunk Istennek, hogy a temetés az igehirdetésnek egyik legértékesebb, de egyben legfelelősségteljesebb alkalmává lett. A német hitvalló egyház egyik kiváló gyakorlati theologusa, Asmussen azt mondja, hogy az emberek soha nem válnak olyan fogékonnyá a keresztről való prédikáció iránt, mint éppen akkor, amikor a halál előttük van.* Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a temetés alkalmával, különösen az egyháztól elidegenedett vagy vegyes vallású vidékeken olyan emberek is jelen vannak, akikhez különben sohasem tudnánk hozzáférni Krisztus vigasztaló evangéliumával. A temetés az igehirdetőre nézve nagy alkalom és nagy felelősség. A református lelkész úgy áll meg a koporsó * Die Seelsorge, 162. 1.
