Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)

1938-01-02 / 1. szám

2. nidai.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1938.

pótlás százalékos mérvét ás, továbbá a korcsoporton belül azon növendékek számát, akik saját, vagy szüleik vagyonánál fogva nem kimondottan kenyérkereseti célból, hanem csupán műveltség szerzése végett óhajtanak diplomához jutni. Ha ezeket a szempontokat elhanyagoljuk s egv közép- vagy főiskola létesítésénél csupán a benépesedést vesszük tekintetbe, kf lehetünk téve egy olyan diploma-inflációnak, ami a tekintély-elv és a társadalmi béke szempontjából egyaránt bizonyos veszélyt hordoz magában. Ez az infláció ugyanis épúgy lerontja a tanult ember értékét, mint a túlzott pénzkibocsátás a pénzét. Társadalmi hátrányai közismertek.

Mindenki, — aki munkáskérdéssel foglalkozott, — tudja, mi az u. n, ipari tartaléksereg, s milyen szerepe van ennek a munkanélküli tömegnek a bérek lecsökkentése terén. De amig ezt a káros hatást egyrészt a munkásszervezetek, másrészt maga az állam is megfelelő rendelkezésekkel meggátolni, illetőleg korlátozni igyekszenek (bérminimumok), addig a tanúit emberek mnukapiacán — néhány foglalkozási csoport kivételével — sem ilyen átfogó szervezettel, sem törvényes rendelkezésekkel nem találkozunk. Éppen napjainkban látjuk, hogy ez a munkanélküli tartalék sereg a diplomásoknál még aggasztóbb méretekben fejlődött ki, mint a munkásságnál. 'A tömeges j munkakinálat folytán fellépő bérromboló hatás úgy- ! szólván korlátozás nélkül érvényesült a magántiszt- j viselőknél, mely réteg fizetése — különösen az ala- j csonyabb fokozatban — jóval a háború-előtti reálbérek alá szállott le. Nem 'érvényesülhetett 'teljes mértékben ez a bérromboló hatás a köztisztviselőknél, mert azok fizetése törvényileg állapíttatik m.eg. Ez a körülmény hozta létre a legalacsonyabb közalkalmazotti állásokért is folyó rendkívül tülekedést, ezenkívül az elég nagy számban lévő elhelyezkedni nem tudó diplomások állandó türelmetlenségét és olykor lelki meghasonlását, melyet a megalázónak tartott u. n. inségmunkák csak kevéssé enyhítenek, de levezetni nem tudnak.

Ezek az aggasztó jelenségek kétségtelenül mutatják, hogy középosztályt nevelő iskolakultúránk bizonyos irányban túl van méretezve.

II. A kőzépiskolai reformtörekvések.

Szent-Györgyi Albert, a szegedi Nobel-díjas orvostanár rádióelőadásában a következőket mondotta:

»Eddig már három magyar származású kutató kapott Nobel-díjat, s ez bizonyítja, hogy a legfontosabb előfeltétel, a tehetség, nem hiányzik. Hogy azonban ilyen sokáig nem kapott hazai tudós Nóbel-díjat, azt bizonyítja, hogy a tehetségek érvényesülésének itthon nincs szabad útja és kulturális berendezkedésünkben valahol hiba van. Az okot egyrészt középiskolai tanrendszerünkben látom, de ezenkívül hiányzanak aTiatal természetbúvár fejlődésének feltételei: elsősorban anyagi feltételei is«.

Az a megállapítás, amit középiskolai tanrendszerünkre a neves professzor tett, rendkívül figyelemre méltó. Mindannyian érezzük, hogy ez így van, de még nem alakult ki határozott terv a középiskolák átszervezésére vonatkozólag. A gimnázium válamikor a nemesség és a jómódú polgárság iskolája volt, ahova nem azért jártak a növendékek, hogy kenyérkereseti lehetőséget szerezzenek, hanem azért, hogy bizonyos általános s főként deákos műveltségre tegyenek szert, aminek birtokában a társadalmi érintkezés során mindenhez hozzá tudnak szólni, és szükség esetén a dassicus költőket és írókat szoszerint idézhetik a szalon okban, amint az akkori idők divatja megkívánta. Tudjuk jól, hogy ebben az időben a müveit eme er fogalma együtt járt a latin nyelv tudásával.

A renaissance kor humanista gimnáziuma — nem sok szerkezeti változtatással — ma is fennáll, de egészen mások a növendékek és egészen mások az élet követelményei az iskolákkal szemben. A növendékek túlnyomó része nem birtokos nemes és nem jómódú polgár többé, s ezért az iskola révén nem annyira műveltséghez, mint inkább megélhetéshez, kenyérhez akar jutni. Ami pedig az irodalom és tudomány minden ágára kiterjedő általános műveltséget illeti, annak megszerzése ma már — a tudományágak jelenkori ismerettömegét és rendkívüli fejlettségét tekintve — úgyszólván lehetetlenség. Ezt az anachronizmust az illetékes tényezők is felismerték s úgyszólván évenként újabb reformokkal igyekeznek a középiskolai oktatást felfrissíteni. Azonban a tényleg célravezető struktuális reform sajnos még messze van. Minden gimnázium és reálgimnázium felsőbb osztályainak kétirányú (nyelv és történettudományi, mathematikai és természettudományi) tagozása, amire az aiapós egyetemi felkészültséghez ma már múlhatatlanul szükség volna, pénzügyi okokból egyelőre meg nem oldható. Ennek keresztülviteléhez ugyanis a tantermek és tanárok száma lényegesén szaporítandó volna. Szerény nézetem a középiskolai strukturális reformra vonatkozólag a következő két pontban foglalható össze:

1. Nem volna szabad a 15—19. éves növendéket ugyanolyan tanrendszerrel képezni, niüit a 10—14 éveseket.

2. Az általános ismeretek nyújtásának a gyermek 15. életévével be kell fejeződnie, s a í’egfogékonyabb 15—19 éves kort már szakképzésre kell felhasználni.

Ami az 1. pontot illeti, az alsóbb osztályokban maradhatna a mostani tanrendszer, a felsőbb osztályokban azonban át kell térni a katonai iskolákban kitünően bevált pontozási módszerre. Semmi esetre sem szabad annak előfordulnia, hogy az a növendék, aki például kitűnő mathematikai érzékének aTja tanújelét, a latin nyelv és irodalom nem kellő tudása miatt tanulmányaiban visszavettessék, vagy éppen megakadályoztassék és vice versa.

A 2. pontra vonatkozólag szilárd meggyőződésem, hogy az u. n. inasévekben levő 15—19 éves korú ifjút már feltétlenül be kell vezetni jövendő életpályájának alapvető tudományos ismereteibe, mert annak elmulasztása a későbbi életkorban már csak nagyon nehezen pótolható. A felsőbb osztályokban a növendékeket rá kell szoktatni egyszerűbb tudományos feladatok önálló megoldására s az eléjük kerülő ismeretanyag kritikai értékelésére.

Nem polihisztorokra, hanem jól képzett szakemberekre van szükségünk s ez a követélmény csak a középiskolák felsőbb tagozatának bifurcatiója révén érhető el.

Főiskolai oktatásunk mai rendszerében is bizonyos tétovázások észlelhetők. Hol a tudósképzésben, hol pedig a gyakorlati szakemberek kiképzésében látják az egyetemi oktatás célját, aszerint, amint az illető főiskola tanárai között yz egyik, vagy másik irányzat hívei vannak túlysúlyhan. Az orvosi és hittudományi szakok kivételével egyetlen egyetemi fakultás sincs közvetlen érintkezésben annak a foglalkozási csoportnak a szellemi vezetőségével, mely csoport részére utánpótlást termel. így hát az egyetem hajlamos