Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-04-25 / 17. szám
78. o űa! DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1937. mogatója vagyok. Erősen meg vagyok győződve, hogy felekezeti iskoláinknak hagyományaiból következőleg is nagy-nagy szüksége van erős társadalmi tartalékra, mondhatnám mögöttes országrészre, amelyre hova-tovább viszontagságosabb, küzdelmesebb életében támaszkodnia lehet. Mert aggódó és féltő szemmel látom, hogy iskoláink helyzete az állammal való kapcsolatunkban mindegyre mostohább. Erre a szorongatott helyzetre való tekintettel, jövőbe néző tekintettel úgylátszik fel kell készülnünk a nehezebb időkre. Kire támaszkodhatnánk jobban, jogosabban, mint arra a tekintélyes gárdára, amelyet mi neveltünk, amelyet mi adtunk nemzetünknek s amely szivében kell hogy hordozza egész életén át alma materének szeretetét, érte való lelkesedő áldozatkészségét. Ilyen értelemben is nagy jelentőséget látok abban a körülményben, hogy mindenkori tanulóseregünknek szülői társadalmát is az iskolához kell kapcsolnunk, mert bennük is igen tekintélyes harcoló, áldozatos sereget kell látnunk iskolánk mindinkább nehezedő küzdelmeiben. Hogy pedig valóban ilyen sereg álljon alma materünk háta mögött, az szerény véleményem szerint a mindenkori tanári testületnek elsőrendű feladatai közé tartozik. Ez a tanári testület kell hogy érezze ezt a feladatot, s minden egyes alkalmat módszeresen, rendszeresen, kiépített összhangzatos eljárásával ennek a feladatnak a szolgálatába is kell állítania. Már ennél a pontnál, mint az érdeklődés felkeltésének, illetve nevelésének egyik legfontosabb mozzanatánál eljutottam oda, hogy a diákszövetség vezetőségének legelső teendője az volna; ha a mindenkori főiskolai tanári kart ennek a feladatnak a megvalósításába belevonná. Ez pedig az által volna elérhető, ha a mindenkori igfazgató a diákszövetség tisztikarának egy fontos tényezője lenne. A másik kívánság volna, hogy a tanárok mindannyian tagjai legyenek a diákszövetségnek, azonban ne csak papiroson, hanem szivvel-lélekkel igyekezzenek a kezük alól kikerülő ifjúságot a kollégiumhoz kapcsolni, ami által természetszerűleg örökös lelkes tagjai maradnak magának a diákszövetségnek is. Ez a körülmény és kívánság annyira természetes és annyira tét méretesen következik iskoláink hagyományaiból, dicső múltjából, hogy másképen elgondolni is lehetetlen, szinte hangsúlyozni is felesleges. S ha ez a körülmény megvalósul, akkor ebből magától adódik az, hogy az évvégi találkozók is a diákszövetségnek és tanári karnak együttes rendezésében mennek végbe. Ezeket a találkozókat összpontosítani kellene egy mindenkire nézve jelentőséggel biró kedves ünnepély keretében. Ez az ünnepély nem lehet más, mint a diákszövetségnek évi rendes közgyűlése, ahol megtörténik a lefolyt tanév munkájáról való számottevés és egyben a jövő évre való terv és költségvetés elkészítése. Ez az összejövetel igen alkalmas mód arra, hogy az esetleg közömbösen érdeklődő tagok figyelme a jelenlevő osztálytársak segítségével a diákszövetség nagy elhivatottságára felébresztessék. Ilyen módon bizonyára több érdeklődő, segédkezet nyújtó tagra tehet szert a diákszövetség, munkássága lassanlassan eredményeket, tagokat, sőt fizető tagokat is fog teremteni. Mindenesetre első és elengedhetetlen kívánság, hogy a tagok lássák és vallják a diákszövetség életnyilvánulásait, mert így felébredhet bennük a lelkiismeret, sőt a lelkesedés szava, amely azután még tettekre is buzdítja őket. Egy-egy ilyen évvégi összejövetel felejthetetlen j élményeket ébreszthet fel az egyes tagokban. Jól összeállított műsor, ügyesen megválasztott előadások keretében sok mindent lehet tapintatosan megmondani és elérni nemcsak a fiataloknál, de még az öregeknél is. Olyan vonzó egyéniségeket és előadásokat lehet ilyenkor a közgyűlés keretébe beiktatni, akiknek a műsoron levő szereplése feltétlenül felébreszti a tagok érdeklődését. De ezt az érdeklődést és a vele járó áldozatkészséget leginkább az a tény fogja szolgálni, ha a tagok látják a szövetség munkájának kézzel fogható eredményeit. Lehet, hogy az első években a siker nem lesz olyan nagy, amilyent várni lehetne, de idővel egészen biztosan nőni fog. S ez már eredmény, mert nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez a kérdés is türelmes, ■ lélekből fakadó, szeretettől dajkált hosszú munka feladata. Ez az út ma annál hosszabb, minél nehezebb időket élünk. De a felelősségérzést lehet más, kevésbbé biztos eszközökkel is felkelteni. Ennek egyik közönséges módja az, hogy névre szóló felszólításokat küldünk a tagoknak. A tapintatos, iskolánk nehéz anyagi helyzetét feltáró kérésnek mindig eredménye lesz. .Egészen biztosra veszem azt, hogy ha a volt tanítványokat a régi alma materhez való ragaszkodás és szeretet érzésére való hivatkozással fizetésre szólítjuk fel, nagyon sokan fognak legalább részben kívánságainknak eleget tenni. Az is bizonyos, hogy sokan félreteszik, vagy véglegesen eldobják kéréseinket. De az sem baj, ha ezekkel a diákszövetség legalább egyelőre leszámol. Könnyen lehetséges, hogy ezeknek anyagi helyzete nem engedi az áldozatot. Elérkezhetik az idő, amikor örömmel jöhetnek és jönnek is ségítségünkre. Ezért nyilvántartásuk kívánatos. Nagyon jó eljársának bizonyul az, ha akár a helybeli, akár a közel vidéki szövetségi tagokkal, vagy volt diákokkal bármilyen formában mind gyakrabban igyekszik a diákszövetség vezetősége és a főiskola tanárikara találkozni és a múlt és jelen aktuális kérdéseiről, lehetőleg nem politikai kérdéseiről elbeszélgetni. Örömmel üdvözlöm a most megvalósított március 15-iki találkozást, amely a jelen volt régi tanítványokban bizonyára érzéseket és gondolatokat termelt és iskolájukhoz való tartozandóságukat kissé megmozgatta. Erre azután tovább lehet építeni és őket még melegebben az iskolához lehet kötni, ami idővel mindegyre jobban fog bővülni. Nagyon kívánatosnak tartom azt, hogy ezek az összejövetelek, úgyszintén az évvégi találkozók a lehetőség szerint konviktusunk keretében rendeztessenek meg, mert így az összejöveteleknek meghittsége, mondhatnám családias jellege domborodik ki, mi által az iskolához való ragaszkodás elevenedik meg. Sok mindenféle gondolatot lehetne még ebben a kérdésben felvetni, de erre itt most sem hely, sem idő nincsen. Az esetleges új munkaterv átdolgozásánál mindenkor örömmel bocsátom csekély erőmet az ügy érdekében rendelkezésre. Mindent összefoglalva, úgy érzem, hogy ezt a jobb életre, sokkal jobb sorsra érdemes ügyet meleg szívvel, őszinte érzéssel, iskolánk iránti kifogyhatatlan és égő szeretettel kell felkarolnunk. Meg vagyok róla győződve, hogy az ilyen értelemben végzett munka előbb-utóbb nagy eredményeket fog felmutatni, kétségen kívül diadalt fog aratni. Adja Isten! Nagy Jenő.
