Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1937-04-25 / 17. szám

78. o űa! DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1937. mogatója vagyok. Erősen meg vagyok győződve, hogy felekezeti iskoláinknak hagyományaiból követ­kezőleg is nagy-nagy szüksége van erős társadalmi tartalékra, mondhatnám mögöttes országrészre, amelyre hova-tovább viszontagságosabb, küzdelme­sebb életében támaszkodnia lehet. Mert aggódó és féltő szemmel látom, hogy iskoláink helyzete az ál­lammal való kapcsolatunkban mindegyre mostohább. Erre a szorongatott helyzetre való tekintettel, jö­vőbe néző tekintettel úgylátszik fel kell készülnünk a nehezebb időkre. Kire támaszkodhatnánk jobban, jo­gosabban, mint arra a tekintélyes gárdára, amelyet mi neveltünk, amelyet mi adtunk nemzetünknek s amely szivében kell hogy hordozza egész életén át alma materének szeretetét, érte való lelkesedő ál­dozatkészségét. Ilyen értelemben is nagy jelentőséget látok abban a körülményben, hogy mindenkori ta­nulóseregünknek szülői társadalmát is az iskolához kell kapcsolnunk, mert bennük is igen tekintélyes harcoló, áldozatos sereget kell látnunk iskolánk mind­inkább nehezedő küzdelmeiben. Hogy pedig valóban ilyen sereg álljon alma materünk háta mögött, az szerény véleményem szerint a mindenkori tanári tes­tületnek elsőrendű feladatai közé tartozik. Ez a ta­nári testület kell hogy érezze ezt a feladatot, s min­den egyes alkalmat módszeresen, rendszeresen, kiépí­tett összhangzatos eljárásával ennek a feladatnak a szolgálatába is kell állítania. Már ennél a pontnál, mint az érdeklődés felkel­tésének, illetve nevelésének egyik legfontosabb moz­zanatánál eljutottam oda, hogy a diákszövetség ve­zetőségének legelső teendője az volna; ha a minden­kori főiskolai tanári kart ennek a feladatnak a meg­valósításába belevonná. Ez pedig az által volna el­érhető, ha a mindenkori igfazgató a diákszövetség tisztikarának egy fontos tényezője lenne. A másik kívánság volna, hogy a tanárok mindannyian tagjai legyenek a diákszövetségnek, azonban ne csak papi­roson, hanem szivvel-lélekkel igyekezzenek a kezük alól kikerülő ifjúságot a kollégiumhoz kapcsolni, ami által természetszerűleg örökös lelkes tagjai marad­nak magának a diákszövetségnek is. Ez a körülmény és kívánság annyira természetes és annyira tét mére­tesen következik iskoláink hagyományaiból, dicső múltjából, hogy másképen elgondolni is lehetetlen, szinte hangsúlyozni is felesleges. S ha ez a körül­mény megvalósul, akkor ebből magától adódik az, hogy az évvégi találkozók is a diákszövetségnek és tanári karnak együttes rendezésében mennek végbe. Ezeket a találkozókat összpontosítani kellene egy mindenkire nézve jelentőséggel biró kedves ünnepély keretében. Ez az ünnepély nem lehet más, mint a diákszövetségnek évi rendes közgyűlése, ahol meg­történik a lefolyt tanév munkájáról való számottevés és egyben a jövő évre való terv és költségvetés el­készítése. Ez az összejövetel igen alkalmas mód arra, hogy az esetleg közömbösen érdeklődő tagok fi­gyelme a jelenlevő osztálytársak segítségével a diák­­szövetség nagy elhivatottságára felébresztessék. Ilyen módon bizonyára több érdeklődő, segédkezet nyújtó tagra tehet szert a diákszövetség, munkássága lassan­­lassan eredményeket, tagokat, sőt fizető tagokat is fog teremteni. Mindenesetre első és elengedhetetlen kívánság, hogy a tagok lássák és vallják a diákszö­vetség életnyilvánulásait, mert így felébredhet ben­nük a lelkiismeret, sőt a lelkesedés szava, amely azután még tettekre is buzdítja őket. Egy-egy ilyen évvégi összejövetel felejthetetlen j élményeket ébreszthet fel az egyes tagokban. Jól összeállított műsor, ügyesen megválasztott előadások keretében sok mindent lehet tapintatosan megmon­dani és elérni nemcsak a fiataloknál, de még az öregeknél is. Olyan vonzó egyéniségeket és előadá­sokat lehet ilyenkor a közgyűlés keretébe beiktatni, akiknek a műsoron levő szereplése feltétlenül fel­ébreszti a tagok érdeklődését. De ezt az érdeklődést és a vele járó áldozatkészséget leginkább az a tény fogja szolgálni, ha a tagok látják a szövetség mun­kájának kézzel fogható eredményeit. Lehet, hogy az első években a siker nem lesz olyan nagy, amilyent várni lehetne, de idővel egészen biztosan nőni fog. S ez már eredmény, mert nem szabad szem elől té­veszteni, hogy ez a kérdés is türelmes, ■ lélekből fa­kadó, szeretettől dajkált hosszú munka feladata. Ez az út ma annál hosszabb, minél nehezebb időket élünk. De a felelősségérzést lehet más, kevésbbé biz­tos eszközökkel is felkelteni. Ennek egyik közönséges módja az, hogy névre szóló felszólításokat küldünk a tagoknak. A tapintatos, iskolánk nehéz anyagi hely­zetét feltáró kérésnek mindig eredménye lesz. .Egészen biztosra veszem azt, hogy ha a volt tanítványokat a régi alma materhez való ragaszkodás és szeretet ér­zésére való hivatkozással fizetésre szólítjuk fel, na­gyon sokan fognak legalább részben kívánságainknak eleget tenni. Az is bizonyos, hogy sokan félreteszik, vagy véglegesen eldobják kéréseinket. De az sem baj, ha ezekkel a diákszövetség legalább egyelőre le­számol. Könnyen lehetséges, hogy ezeknek anyagi helyzete nem engedi az áldozatot. Elérkezhetik az idő, amikor örömmel jöhetnek és jönnek is ségítsé­­günkre. Ezért nyilvántartásuk kívánatos. Nagyon jó eljársának bizonyul az, ha akár a hely­beli, akár a közel vidéki szövetségi tagokkal, vagy volt diákokkal bármilyen formában mind gyakrabban igyekszik a diákszövetség vezetősége és a főiskola tanárikara találkozni és a múlt és jelen aktuális kér­déseiről, lehetőleg nem politikai kérdéseiről elbeszél­getni. Örömmel üdvözlöm a most megvalósított már­cius 15-iki találkozást, amely a jelen volt régi tanít­ványokban bizonyára érzéseket és gondolatokat ter­melt és iskolájukhoz való tartozandóságukat kissé megmozgatta. Erre azután tovább lehet építeni és őket még melegebben az iskolához lehet kötni, ami idővel mindegyre jobban fog bővülni. Nagyon kívá­natosnak tartom azt, hogy ezek az összejövetelek, úgyszintén az évvégi találkozók a lehetőség szerint konviktusunk keretében rendeztessenek meg, mert így az összejöveteleknek meghittsége, mondhatnám csa­ládias jellege domborodik ki, mi által az iskolához való ragaszkodás elevenedik meg. Sok mindenféle gondolatot lehetne még ebben a kérdésben felvetni, de erre itt most sem hely, sem idő nincsen. Az esetleges új munkaterv átdolgozásá­nál mindenkor örömmel bocsátom csekély erőmet az ügy érdekében rendelkezésre. Mindent összefoglalva, úgy érzem, hogy ezt a jobb életre, sokkal jobb sorsra érdemes ügyet me­leg szívvel, őszinte érzéssel, iskolánk iránti kifogy­hatatlan és égő szeretettel kell felkarolnunk. Meg vagyok róla győződve, hogy az ilyen értelemben vég­zett munka előbb-utóbb nagy eredményeket fog fel­mutatni, kétségen kívül diadalt fog aratni. Adja Isten! Nagy Jenő.

Next

/
Thumbnails
Contents