Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-03-28 / 13. szám
Negyvennyolcadik évfolyam. 13. szám. Pápa, 1937 március 28. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------------------“------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÄCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, ll FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Előttünk megy ? Az első husvét reggelén elhangzott angyali szózat visszhangzik ma is, mihozzánk is. »Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: ...mondjátok meg, ... hogy feltámadott a halálból és előttetek meg...« Az angyali szó jelentősége az, hogy a feltámadással szorosan kapcsolja a másik kifejezést: előttetek megy! Aminek megint csak úgy volt és úgy van haszna és értelme a tanítványokra is, reánk is, ha így értelmezzük: »mi pedig utána megyünk, Őt követjük!« Ha Pál apostol húsvéti tanítását: »Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk ...« az angyali szó fényébe állítjuk, így fog az hangzani: s ha utána nem mentek, s nem követitek Őt, akkor is hiábavaló a mi prédikálásunk! Nem elég hát csendes belső elmélyedéssel látni magunk előtt lelki szemeinkkel a nyitott sirt, — nem elég prédikálnunk hangos szóval, hogy az Ür feltámadott és ma is él! Nem. Hitünk és prédikálásunk csak akkor nem lesz hiábavaló, csak akkor lesz nekünk is, hallgatóinknak is üdvösséges, ha egész életünk arról tesz bizonyságot, hogy mi tudjuk, hogy1 Ő jár előttünk s mindenki nyilván láthatja, hogy mi egész életünkkel Őt követjük. A húsvéti nyitott sir nemcsak egy felemelő, dicsőséget sugárzó tény, *— nemcsak örvendetes belső élmény, — de egy nagy követelmény is! Nem is csak azért ünnepeljük minden évben husvét ünnepét, hogy lelkünket megfürösszük annak csodálatos levegőjében, — hogy évenként egyszer felemlegessük az isteni bölcs igazságszolgáltatást — s még csak nem is azért, hogy újólag is, ki tudja hányadszor, bizonyítgassuk, hogy valóban feltámadott az Űr, — hanem azért, hogy évenként újból a határozott feleletre váró nagy kérdés álljon elénk: mi megyünk-e utána, mi követjük-e Őt? S erre a kérdésre adott felelettől függ minden egyéb. Ennek világánál tetszik majd ki, hogy hiába való-e a mi prédikálásunk és a mi hitünk? Napjainkban a kérdések egész sokasága nyomul előtérbe, ami szinte mind tőlünk vár feleletet: szociális nyomorúság, nemzeti elesettség, falukérdés s ki tudná mind felsorolni akár az általános emberi és nemzeti és keresztyén élettel megoldásra váró kérdéseket s úgy ezekre, mint a bennünket egyénileg érdeklő, megélhetés, boldogulás, lelki és testi életünk kérdéseire ki tudna kielégítő feleletet adni? Csak az, aki meghallotta a húsvéti sirból hangzó szót: Előttetek meg! S aki meg tudott felelni éspedig Istenben bizakodó szent hittel: én pedig utána megyek s követem Őt! T. E. A Szeretetszövetség Dunántúlon. Még nem kezdhette el áldásos működését. A gyülekezetek ugyan lerójják adományaikat évenként, igyekeznek filléreikkel letörölni egy-egy könnyet, megmenteni pusztulásnak induló életeket, de nem tudott még igyekezetük odáig jutni, hogy felépüljön akár egy árvaház, akár egy szülő-otthon, ho^y hirdesse messze halló szóval Dunántúl kálvinista népének öntudatát, jövőt szolgáló fajszeretetét. Talán az elindulás iökőereje hiányzik mind a mai napig, amelyik követendő példára késztesse a lelkeket. Tiszántúlon van olyan gyülekezet, ahol három árvaház is hirdeti a szeretet hatalmát, s Dunántúlon még egyet sem találunk. Pedig itt is van nyomor, itt is van apátián, anyátlan árva. Szép, színes szavakkal lehetne ecsetelni a nyomort, az elesettséget, lehetne hatni az emberek érzelem világára, de mi: Dunántúl kálvinistái ezzel nem sokra megyünk. Talán viszásan, fájóan hangzó húrt ütök meg, amikor azt mondom: im nem lehetünk szépen szóló emberek, nekünk a szó kegyetlenségével kell belekiáltanunk Dunántúl gyülekezeteibe, nekünk teremtenünk kell addig, mig van miből teremtenünk, nekünk mentenünk kell addig, mig van kit mentenünk. Vigyáznunk kell arra, hogy az ormánsági letargia tovább ne terjedjen, hogy a szomorú prófécia: »Dunántúl Erdély sorsán« be ne teljesedhessen. Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, nem az a cél vezet, hogy lelkeket megdöbbenésre késztessek, s Dunántúl kálvinista népéről szomorú portrét fessek, hanem inkább az, hogy a valóság megláttatásával emberi akaratokat cselekvésekre késztessek. Igaza volt Papp Bélának, amikor Baltonfüreden azt mondotta: a szánalom nem elégséges, a panaszkodás semmit sem ér, a szépen elmondott szó tovaszáll, ha annak nyomában nem támad tett, testté vált elhatározás, amelyik minden szánlomnál, minden panaszkodásnál, minden szépen hangzó szónál ékesebben beszél. S mi dunántúliak eddig csak e szónál tartunk. Remélünk, panaszkodunk, vágyunk, úgy nézünk a Szeretetszövetség tiszántúli alkotásaira, mint szép, színes álomra, mint csodás szivárványra. Nem mai dolog a Szeretetszövetség. Öt esztendeje annak, hogy egy »meghajlott vállú ember« elindította a gondolatot s mi még mindig a gondolatnál tartunk! Amikor én a Szeretetszövetség dunántúli hivatására gondolok, nemcsak a mára tekintek. Szent cél, krisztusi kötelesség az elesettek megsegítése, a nyomorúság megszüntetése — napjainknak talán legkiáltóbb problémája —, de nekünk: dunántúli kálvinistáknak mást is szem előtt kell tartanunk. Nekünk tisztán kell látnunk ebben a vajúdó időben a magyar kálvinizmus történelmi elhivatottságát s minden cse
