Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1937-02-21 / 8. szám

36. oldal

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1937.

Azt mondják, hogy Moody százmillió embernek hirdette életében az igét. Igehirdetése nagyon egyszerű és világos: az ember bűnös és veszendő, Isten elküldte a világ megváltására egyszülött Fiát és Szentlelke által hatalmat ad a bűn felett. Leggyakrabban elmondott beszédeinek ezek a címei: Isten szeretet; Az emberek kifogásai; Ki mint vet, úgy arat.

Moody ilyen evangélizáló kőrútján Kansas Cityben lett rosszul, valósággal kedvelt munkája közben érte a halál, mely azonban rá nézve a győzelem és a diadal órája volt. Utolsó szavai ezek voltak: »Ez halál? Hiszen ez áldás. A Föld távolodik, a Menny kitárul. Isten hív? mennem kell!«

Moody életének másik beszédes eredménye a szülővárosában végzett nevelő és evangelizáló munka. Drummond Henrik, a múlt század egyik legnagyobb hatású keresztyéné, csodálkozással állapította meg, hogy ebben a jelentéktelen Northficldben 12 nagyszabású épület szolgálja a nevelés céljait. Moody gyakran mondotta: »jobb tiz embert munkába állítani, mint tiz ember munkáját elvégezni«, talán ez a gondolat vezette őt, amikor Northfieldben egy fiú és egy leányiskolát alapított.

És amikor rájött arra, hogy az iskolák gyáron üresek, megszervezte a northfieldi nyári gyűléseket, hogy az üres iskolaépületek benépesedjenek. Ezek a nyári gyűlések csodálatos hatásúak voltak. Érdekes, hogy sok diák járt és jár el most is rájuk. Itt alakult meg az Önkéntes Diákmissziói Mozgalom és ebből fejlődött ki a Keresztyén Diákok Világszövetsége.

Meg kell még emlékeznünk a Chicagói Bibiliai Intézetről, mely szintén Moody terve és alkotása. Itt férfiakat és nőket képeznek ki evangelizáló munkára. Egyik volt pápai theologűs diákunk, aki három esztendőt töltött Amerikában, résztvett ennek az intézetnek a munkájában és amerikai tartózkodása legnagyobb áldásának ezt tartje ma is.

Európában a diakonisszák és diakónusok kezdik végezni azt, amit a Bibliai Intézetekből kikerült evangéliomi munkások végeznek az angol nyelvet beszélő keresztyén egyházakban.

Moody 63 évet élt. Próbálta a világnak bemutatni, mit tehet egy ember a Bibliával a kezében'' és Jézus Krisztussal a szívében.

Vajha reá emlékezvén, Istennek Lelke bennünket is megragadna és az Úr Jézus erőteljes követőivé tenne. IJgy legyen.

(Vége.)

Sajtóhiba.

Alábbiakban nem olyan sajtóhibáról szeretnék szólni, ami a betű elvétéséből származik.

Nem azt panaszlom pl., hogy egy Lajos keresztnevű barátom nevét — nem kis derültséget keltve — Lapos-nak szedte a nyomda az egyik egyházi lapnál, ismételten is.

Azt sem fájlalom, hogy egy esztergomi előfizető az ország másik végén megjelenő Ipsziloni Napló számait — úrnak. Esztergom. — címszalaggal kapta, név, állás, városrész közelebbi megjelölése nélkül. (A küldeményt a posta helyesen kézbesítette ki a »címzettnek«, azon az alapon, hogy ő költözött be onnan, ahol az Ipsziloni Napló megjelenik.)

A bölcsek nyugalmával álljuk azt is, hogy »"Héreg. U. p. Tardos« címen tiszteljenek egyes küldemények, holott mi már húsz éve az előkelőbb »Héreg, u. p. Tarján« cím birtokosai vagyunk.

Szóval, nem vagyok kákán is csomót kereső ember, de legyen szabad az egyházi sajtóval kapcsoíátban néhány »sajtóhibát« szóvátennem.

*

Magunk között, sértés nélkül legyen mondva, mindig bámultam azt az egyházi lapot, amelyet jóformán és kizárólag a főszerkesztő írt agyon. (Első cikk a főszerkesztő nevével, Il-ik a neve nagy kezdőbetűivel, III-ik a neve utolsó betűivel, majd a többi »jelenvolt«, »tudósító« satöbbi megjelölésekkel.) A becses lap főszerkesztőjén kívül pedig még mások is élnek a Föld hátán, ha mások nem is, élnek a főmunkatársak, akikről nem tudjuk, hogy mit csinálhatnak ilyen hideg időben, — ha nem cikkeket írnak.

*

Panaszlom továbbá, hogy van egyházi szépirodalom is.

Igaz, nem vagyok egyházi szépíró, de egy kicsit megnevettetett, amikor az egyik lapunk novellájában az Írója egy kilenc éves leánykáról megállapította, hogy: »félig asszony már«.

*

De nemcsak vidám dolgokat olvashatunk.

Cikkekre való hivatkozás nélkül beszélem el, hogy ingyen osztogatott lapokat kaptam már vissza egyik-másik hívemtől azzal, hogy neki: »ilyen lap nem kell«. Nem kell pedig azért, mert abban olyan közleményekre talált az egyszerű falusi olvasó, ami őt ki nem elégítette, tájékozatlanságba és zavarba vezette, vagy megbotránkoztatta. (Privátim adatokkal szolgálhatok.) Itt ne méltóztassanak nagy, botrányos' dolgokra gondolni. A néplapban, vagy a nagyközönségnek szánt lapban egy kellően, egyszerűen, népiesen meg nem irt cikk, egy idegen szó a szövegben, amivel nem tud mit kezdeni olvasónk (ez még a jobbik eset, ha ugyan helytelen értelmet nem tulajdonít neki!), bizonyos vallási tradícióknak figyelembe nem vevésével új egyházi gyakorlat sürgetése, az az elvi cikk, amelyet az olvasó figyelme és értelme meg nem bír, különösen pedig a szépirodalmi részben egyházi személyeknek, a nép fiainak, vagy típusainak nem az olvasó érzése szerinti helyes szerepeltetése mind megütközés köve, sőt botránkozás sziklája.

Ezek bizony »értelemzavaró sajtóhibák«.

De vannak szarvas hibák is. Ezek döfnek.

Soha se bántsa egyik egyházi lap a másikat, egyik irány a másikat, egyik cikkíró a másikat, — különösen ne, ha az a másik is református. (Kaptam már vissza kölcsön adott egyházi lapunkat másvallásutól ezekkel a szavakkal: látom, szépen marjátok egymást!) Miénk — ne felejtsétek el íróink és tudósaink — az a kitüntető szerep (és tegyük hozzá: leghálásabb szerep!), hogy szeressük még ellenségeinket is. Ez alul semmiféle »elvi ügy« fel nem menthet, semmiféle »magasabb érdek« fel nem oldhat. Akiknek bajuk van egymással, intézzék el »négyszemközt«, vagy más okos módon, — de ne az olvasók fillérein. Annyira a panerrt korát éljük, hogy a circensest elengedjük.

*

Végül bocsánat, hogy igénytelen soraimmal a »saitóhibák« számát eggyel magam is gyarap'ítottam.

Héreg. László Géza.