Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1937-09-05 / 36. szám

Negyvennyolcadik évfolyam.

36. szám.

Pápa, 1937 szeptember 5.

DDNANTULI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. __________________________________------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPAj FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Földnek sava, világ világossága.

Prédikáció országos presbiteri kongresszuson.

Textus: Máté 5: 13—16.

A felolvasott szentige igen nagy kötelességre és igen nagy méltóságra való elhivatásnak a kifejezése. Krisztus Urunk rendkívül magas követelményeket állított fel már azokkal szemben is, kik követőiül ajánlkoztak. A gazdag ifjútól minden vagyonának eladását és szétosztását, egy valakitől meghalt atyja eltemetése helyett az Isten országának hirdetését, egy mástól kedveseinek búcsúzás nélkül való elhagyását kívánta meg, hogy követője lehessen. Még többet követelt pedig azoktól, akiket elválasztott. Az az elliivó szó: »kövess engem!« felszólítás az önfeláldozásra. »Ha valaki akar én utánam jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét minden napon és kövessen engem, mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt« (Lukács 9:23, 24.). De hisz ő maga is azért jött, hogy áldozatul adja magát sokakért, s a tanítvány nem feljebbvaló az ő mesterénél. És az is igaz, hogy az önfeláldozásért csodás jutalmat Ígért és adott magas méltóságot a földön s az örökkévalóság dicsőségét a mennyekben.

M.agas méltóságot a földön. Nem test és világ szerinti értelemben, mert az ő országa nem ebből a világból való, — hanem a saját világmegtartó, Istenországát megalapító munkájának méltóságában részeltette őket. Ti vagytok a földnek sava! A só az élettelen szerves testet megóvja a rothadástól és megízesíti az ételt. De hogy ezt megtehesse: fel kellett magát áldoznia, parányaira szétbomolnia. E nélkül nem érték, csak puszta kő. A hivatása: szolgálat és önfeláldozás, — mint a tanítványoknak is. Krisztus Urunk tehát a hasonlításban lényegileg ugyanazt mondotta, mint mikor elküldte tanítványait széles e világra, mint bárányokat a farkasok közé, hogy tegyenek bizonyságot ő felőle. A bárány a farkasok között ép oly bizonyos áldozat, mint a só, mikor ízesít, vagy megóv a rothadástól és mint a láng, mikor világítva és melegítve ellobog. Világ világossága! Nem minden, amit a világ fénynek, ragyogásnak lát és hisz, hanem amelynek nyomán áldás és élet fakad. A tűzhely és mécs, mely a házban levőknek, a fáklya, mely a sötétben bujdosóknak, a pásztortűz, mely a mezőn vigyázóknak, a nap, mely a nagyvilágnak fényt és meleget ád, az az égi láng, mely kigyúlt a hórebi csipkebokorban, a próféták lelkében, a világ jóltevő bölcseinek lángelméjében, a valódi emberbarátok meleg szívében, melynek teljessége a Krisztus, letéteményesei az apostolok: ez a Krisztus szerinti világ világossága. A tűzhely és pásztortűz kihamvad, a mécs és fáklya megemészti magát, a nap is lassanként kihűl és elsötétedik. A hősök, a bölcseit, a próféták, az apostolok, sőt maga az ember Jézus is: mind, mind ezek a magasan lobogó egetverő lángoszlopok elégnek és ellobbannak, az egyik lassanként, a másik nagy hirtelenséggel, a legtöbbje nyomorban, a legnagyobbja Golgothán. De mindezek nem az égből földre lehulló csillagok, hanem a földről égberöppenő lelkek, hol napba öltözve, csillagkoronával ékesítve örökkön örökké élnek amaz Ámen-nel, ki jár a hét gyertyatartó között.

*

Mi presbiterek, Isten országáért, Isten mellett munkálkodó szolgák, önérzettel szoktuk magunkat hinni is, mondani is az apostolok és ama hetven tanítvány utódainak. A mi hivatásunk is az tehát, hogy földnek sava, világ világossága legyünk. Jaj nekünk, ha megizetlenedünk, ha véka alá rejtezünk, vagy a bennünk való világosság sötétséggé változik! A megizetlenült sót az útra dobják és megtapossák az emberek, az elrejtett, vagy sötétséggé változott világosság maga a pokol. »Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei atyátokat!«. A mi világosságunk fényljék, a mi jócselekedeteinket lássák. Jócselekedet csak szeretetből származik, tehát önmegtagadással, áldozattal jár. Adjuk hát magunkat Istennek kedves áldozatul! Aái nem a világnak, hanem Istennek és az ő országának szolgálatában állunk. Végezzük ezt a szent szolgálatot hittel, erővel, buzgósággal és nagy örömmel, lelki ajándékot közölvén a ránkbizottakkal az ő megerősítésükre. Lelki ajándékot csak az adhat, akinek lelki kincse van. Legyünk lelki értékek kincses háza, amint vettük is a Szentiéleknek ajándékát s ha ingyen vettük, örömmel adjuk. Mert a presbiterség nem megfizetett, vagy megfizethető világi tisztség. A mi Urunk az ő lelkét, az erőnek és bátorságnak lelkét adta minekünk, azt adjuk mi is a .mieinknek, akik előtt járunk. Ha a só akkor igazi érték, ha parányaira szétbomol: a mi lelkünk is akkor lesz nagygyá, csoda nagygyá, ha minden kincsével szétosztjuk azok között, akik reánk néznek. Ha a nap sugárkévékben szóródik szerteszét, hogy fényt és meleget adjon a világnak: mi is közöljük a mi szivünket szeretetben mindenekkel, amint a Krisztus parancsolta, hogy kövessük őt. Ma az egész világ egy égfelé törő nagy sóhajtás a szeretetlenség miatt, a mi magyar világunk pedig görcsös, kínos zokogás ebben az égfelé törő nagy sóhajtásban, mintha ama tengerből feljövő fenevad, melynek fejein a hasonlásnak neve van, mintha az akarná elhitetni a földnek lakosait. Ha a mi szivünk is megrendül, ha a mi lelki erőnk sója is megizetlenül, ha a mi ajkunkon is elhal az erőnek és bátorságnak beszéde s elfogyatkozik bennünk az Istenben bízó alázatos, éppen azért erős hit: akkor már