Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-04-26 / 17. szám

Negyvenhetedik évfolyam. 17. szám. Pápa, 1936 április 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _______________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _____________________ '—“—— —- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -------------————-------­FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A keresztyén összefogás munkájáról. Az Ökumenikus Tanács titkára dr. Keller Adolf nagy munkát fejt ki az 1937. évi oxfordi világkon-f ferenda előkészítésére. E tevékenység egyik mozza­nataként Hollandiában is tartott egy előadást, mely Heutige Fragen der Ökumenischen Bewegung címen külön füzetben is megjelent (Utrecht, 1936. 20 lap). A konferencia előmunkálatairól, célkitűzéseiről lapunk egyik megelőző számában már megemlékeztünk; Kel­ler professzor űjabb előadása szintén megérdemli fi­gyelmünket. Valójában nem is »ökumenikus mozgalom«-ról kell beszélnünk, — mondja Keller professzor, — hanem »ökumenikus mozgalmakéról. Első volt köztük az Egyházak Baráti Munkájának Szövetsége, mely 1914 júliusában a háború előestéjén alakult abból a meg­látásból kifolyólag, hogy a világtól és hatalmasságaitól a béke nem várható. A háborúra már régen készülődő világunkban szükség volt a béke hirdetésére, hiszem csak a békességre igyekezők lehetnek boldogok. A má­sodik összefogási mozgalom az, amelyet »ökumenikus mozgalom« néven emlegetünk, amely az előkészület évei után 1925-ben a Stockholmban tartott konferen­ciával öltött határozottabb formát, s azóta a Genf ben székelő Ökumenikus Tanács révén állandóan munká­ban van. A harmadik a Hit és Egyházszervezet moz­galma, a lausannei világgyűlésen testet öltött irány, amely abból a gondolatból eredt, hogy az egyház mai széttagoltsága a keresztyénség egyetemes hitvallása egyik tételének — hiszek egy'közönséges keresztyén anyaszentegyházat — a megdöbbentő megcsúfolása, melynek megszüntetése érdekében meg kell látnunk, miben egyezünk és miben nem egyezünk meg. Az ökumenikus mozgalom alapkérdése ez: ho­gyan teljesíthetjük Isten akaratát a világban? E kér­désre adható feleletek különbözősége folytán a moz­galom megindulása óta ne n egy változáson ment át, ami nem a halál jele, — mint a túlsó oldalon mond­ják — hanem éppen az életé. Az angol-amerikai pro­testantizmus a megindulásnál mindjárt a gyakorlati egyházi-szociális munka megkezdését sürgette, viszont az európai felfogás azt követelte, hogy az egyház szo­ciális munkájához meg kell keresni a theologiai ala­pot. Az előbbi felfogás az ember értékének túlbecsülé­séből s az etikai istenfogalomból ered, melynek opti­mizmusa azt hiszi, hogy csak szociális keresztyénségre van szükség és istenországa a földre száll. Az utóbbi viszont hangsúlyozta az ember végtelen gyarlóságát és Isten végtelen fenségét. A két irány összemérte az erejét már Stockholmban, s a két felfogás mérkőzése, küzdelme tölti ki a konferencia utáni munka első fá­zisát, amely végül is az európai felfogás győzelmével végződik. Már Stockholmban felmerült a keresztyén egyhá­zak egyesülésének gondolata, amivel szemben a hitval­lás hívei éles frontot alkottak. A mozgalom második' fázisában ez az ellentét adott elevenséget a mozga-> lomnak, az egyházak problémává váltak egymásra nézve: meg kellett egymást ismerni, ami legelőször is azt a meglátást hozta., hogy nem ismerik egymást', s másodszor azt, hogy a megismerés nehéz, mert efgy­­más hitvilágába nehezen tudjuk beleélni magunkat, s az amott levő meggyőződéseket és fogalmakat a magunk terminológiája szerint értjük, holott valójá­ban nem arról van szó. Ez az ismerkedés, ami a a »ökumenikus egyháztan« szükségességét is felvetette, még folyik, közben azonban a mozgalomban egy har­madik fázis is felmerült: 1. az európai forradalmain ideológiája, 2. a reformátori fheologia megerősödése; és 3. az egyházi felelősség új érzése alapján. Ami az elsőt illeti: a holsevizmus átvette az ortho­dox egyháztól a világ megváltásának gondolatát, He­geltől azt tanulta, hogy a megváltó gondolat rajtunk keresztül valósul, Marxtól pedig azt, hogy a valósítás anyagias, proletár típusú és diktatórikus. A boíseviz­­mus a »szociális igazságosság« nevében mindent legá­zol, ami útjában áll, vagy amit útjában levőnek gon­dol; így az orthodox egyházat is; s világforradalmi tervei sikerültével az egész keresztyénség'et: s a vallást; általában kiirtaná az államhatalom erejével. Olaszor­szágban az állam és az Egyház paktumot kötött, de az állam hatalma oly nagy, hogy nem tudni, mikor válik veszélyessé nagy túlsúlya. A német nemzeti szocialista forradalom mindenható »totális« állama ugyan a ke­resztyénség barátjának mondja magát, de barátsága, veszélyes, mert a keresztyénséget a maga módján értelmezi, s akik a laikus értelmezéssel szembe mer­nek szállni, azokkal keze súlyát ugyanám érezteti. Az állami abszolutizmus a »totális« címke alatt terjedőben van, s a keresztyénség számára egyetemes, ökumenikus kérdés gyanánt lép elő az állam, a nép, s hozzájuk viszonyulásban az Egyház kérdése. Az egész keresztyénségnek rá kell eszmélnie: »mi az Egyház tu­lajdonképen? mi a feladata és üzenete a világhoz?, mit jelent az állam számára?, hol van az állam és Egyház közti határ?, hogyan érti az Egyház az embert és a társadalmat?, s miképen lehet cselekedni Isten ákaratát ebben a közösségben?« íme néhány mai öku­menikus kérdés! A második .tényezőt illetőleg ma már — mint fen­­nebb is utaltunk rá — eldöntött kérdés, hogy a ke­resztyén gyakorlati munka nem gondolható el komoly, theologiai alapvetés nélkül. Az 1937. évi oxfordi kon­ferencia témája »nép, állam és Egyház«, de a téma valódi megtárgyalása nem ezen a párnapos konferen­cián megy végbe, hanem folyik már most is az ökume­nikus szemináriumban Genfben, továbbá »számtalan

Next

/
Thumbnails
Contents