Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-02-09 / 6. szám

Negyvenhetedik évfolyam.

Pápa, 1936 február 9.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

6. szám.

A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS

KÖZLÖNYE

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _____________

Barth küzdelme az evangéliumi szabadságért, röpiratai (Theologische Existenz heute) alapján.

De vájjon ezek az újdonsült mozgalmak is ezt akarják-e? Azt kívánják-e tőlünk, hogy térjünk vissza az egyetlen alaphoz, a Szentíráshoz? Azt sürgetik-e, hogy hagyjunk föl a morálprédikációk akár durva, akár finom formájával s helyette Isten hatalmas tetteit hirdessük? Azt rikoltják-e a fülünkbe, hogy szakítsunk ezzel az önállótlan, gyönge, a világ hatalmasságainak kiszolgáltatott egyházzal s térjünk vissza ahhoz az egyházhoz, melynek léte magában a Teremtő-Istenben gyökerezik? — Határozottan nem-mel kell e kérdésekre felelnünk s állítanunk kell, hogy vállalkozásuk nem reformáció, hanem deformáció, itt a hit felől már nem csupán az isteni elhívás dönt, itt a hit nem1 egyedüli vigasz életben és halálban, itt Isten mellett, akitől száll alá minden jó adomány és tökéletes ajándék, a »német embert« tisztelik, mint az isteni kegyelem szükséges és alkalmas edényét s ezáltal egy »más Isten« hívőinek bizonyulnak.

Ám, az egyház prédikátorainak nem ilyeneknek kell lenniök! Reájuk nézve az az egyetlen és legfőbb feladat, hogy Isten Igéjét hirdessék. Számukra ez az első s e mellett minden egyéb másod- és harmadrangú. Arra hivatottak, hogy prédikálásuk és tanításuk által szolgáljanak Isten Igéjének, de szolgáljanak az egyháznak és a világnak is. Hivatásuk eme betöltésével nemcsak ők maguk állnak, vagy buknak, hanem mindaz is, ami számukra e világon csak kedves és fontos lehet. Rájuk nézve nincs és nem is lehet semmi sem fontosabb, mint ez a szolgálat. Nem lehet kedvesebb barátjuk, mint az, aki e szolgálatban segíti és nem lehet gyűlöltebb ellenségük, mint az, aki ebben akadályokat gördít eléjük.11

Amikor a Ma igehirdetőjéről beszélünk, amikor keressük ennek a föladatait, karakterisztikus vonásait és követelményeket állítunk föl vele szemben, akkor leghelyesebben úgy járunk el, ha visszamegyünk a Múlthoz: Luther Márton örök időre eszményképe marad az egyház prédikátorainak. Vigyázzunk azonban, hogy azt a férfiút, kinek emlékét nemrégiben ünnepeltük (célzás az 1933 nov. 10-i Lutherünnepre) fel ne cseréljük azzal a szimbolikus alakkal, akiről a szónokok beszélnek, akár a templomokban, akár azokon kívül.

Luther beszédei, magatartása, egész életmegnvilvánulása arról a hallatlan lelki nyugalomról tanúskodnak, mely annyira megkülönbözteti e nagy reformátort ügyszólván mindenkitől. Nemcsak gondolkozásában és

akaratelhatározásaiban, de szórakozásaiban is egy nagy zárt egység nyilatkozik meg, ez az egység azonban nem forma, amit el lehetne választani a tartalomtól. Luthert csak akkor tudjuk megérteni, ha őt az Evangéliumon, Krisztuson, vagy Isten Igéjén keresztül nézzük. Innen érthető, hogy lelki nyugalma nem önmagából ered, centruma önmagán túl van, mégis higgadtságának ezen excentrikus volta nem teszi sem tépelődővé, sem rajongóvá. Elhatározásait nyugodt egyszerűség jellemzi. Élete legválságosabb pillanataiban (amik egyúttal az egyház- és világtörténelem legkritikusabb pillanatai is: Worms, Marburg), életének és hitének éppen a legnehezebb óráiban olyan egyszerűen tudott viselkedni, olyan egyszerűen tudott beszélni, akárcsak egy gyermek, aki valami könyv nélkül betanult leckét mond föl és abban a pillanatban semmi mást nem tud.12 Mégis, egyszerűsége ellenére is távolabbra nézett, mint a látszólag legkomplikáltabb gondolkozásúak. Ha írásaiba belemélyiedünk, észre kell vennünk, hogy differenciáltabb, mint Aquinói Tamás, vagy Schleiermacher. Másik, nem kevésbbé megkapó vonása az a nagy bizonyosság, amelyből élt, amellyel beszélt és cselekedett. És eme bizonyossága egy, a modern kor egyházi férfiái számára is ijesztően ható mozzanatban leli magyarázatát: teljesen tisztában volt azzal, hogy életének, a történelemnek, a természeti világnak és az egész univerzumnak Isten Igéje a centruma.

Vájjon az emberek melyik kategóriája fogadhatná be Luthert? A barokk-kor úgy tekintette őt, mint valami szellemi Herkulest. Egy későbbi korszak meg a tiszta ész világosságának hordozóját látta benne. Nem is olyan régen még elsőrangú, »vallásos személyiség«ként ünnepelték. Ma pedig a »nagy német« kerülhet sorra. Mindegyik kor a maga szimbólumát látja Lutherben. Csak az a kérdés: vájjon jogos-e ez? Nagy merészség volna tőlünk, ha igennel felelnénk. Az azonban bizonyos, hogy őt korszakoktól és korszellemtől független kategóriában kell megítélnünk. Hiszen Luther nem akart más lenni, mint az Ó- és Újszövetségnek hűséges szolgája, aki állandóan a Szentírást olvassa és magyarázza és elhirdeti, hogy az ember számára nincsen más lehetőség, mint igazságát egyedül Istenben keresni, annál is inkább, mivel hogy Isten kész az ő igazságával érettünk közbelépni. S ha ez így van, akkor Luther nem volt más, mint a keresztyén egyház tanítója, akit nem igen lehet másként méltóan ünnepelni, mint úgy, hogy hallgatjuk őt, helyesebben azt, amit ő hallott Istentől és nekünk mondani akar.

Nagyon félreértené Luthert, aki az ő tudományát, melyet mint a keresztyén egyház tanítója hirdetett, filozófiának, vagy valamilyen világnézetnek tartaná. Nem, szó sincs itt emberi önmegértésről! Luther

11 Barth : Th. Ex. heute 5.

12 Barth: Lutherfeier 1933. 9.

---------------------------—— FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ----------------------------------------”

FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA; B FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK