Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-09-20 / 38. szám

Negyvenhetedik évfolyam. 38. szám. Pápa, 1936 szeptember 20. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. "T“— “------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------­FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK 218. » ... Királyi parancsolatot eszközölt ki a refor­mátusok vallásgyakorlatának megszüntetésére. Abból indult ki, hogy Pápán csak azért volt megengedve a protestánsok vallásgyakorlata, mert Pápa végvár volt s a végvári katonaság kedvéért lehetett Pápán pro­testáns prédikátor, templom és iskola. De a török háborúk már elmúltak, Pápa megszűnt végvár lenni, sőt egyáltalán felesleges már Pápán várat és ebben ikatonaságot tartani s így nincs szükség arra sem, hogy Pápán a reformátusok vallásgyakorlatát meg­tűrjék.« »77IS december 15-én jött meg a királyi paran­csolat híre a pápai reformátusokhoz. Lön nagy szo­morúság és nagy szorongással várták, mikor szerez a parancsolatnak érvényt a földesúr. Gyötrelmes na­pok következtek a pápai reformátusokra. Advent volt. Az Ür jézus születésének emlékünnepére készülőd­tek s mégis a templom szószékén bűnbánati prédiká­ciók hangzottak. »Térj vissza hát Izrael az Úrhoz, a te Istenedhez, mert elbuktál álnokságod miatt.« (Hós. 14:2.) »December 20-án már a pápai prédikátorok ke­zében volt a november 9-én kelt királyi parancsolat. Szószékről olvasták fel s az aggodalom egyre nőtt a hívek szivében: mit hoz a holnap? Másnap, 21-én már megjött a figyelmeztetés: hagyják félbe a vallás­­gyakorlatot s adják át a templomot, iskolát és papi lakásokat a hatóságnak. December 22-én megismétlő­dik a figyelmeztetés. De a karácsonyi ünnepekig mégis nem történt semmi tettleges beavatkozás. És gyászban és szomorúságban megünnepelték még egy­szer a pápai reformátusok karácsony ünnepét. S aztán elkövetkezett a nap, a haragnak napja: december 28-án a vármegye hivatalosan közhírré tette a királyi parancsolatot s még egy utolsó istentiszteletre gyűl­tek össze a templomban. Naszályi István pápai pré­dikátor a betlehemi gyermekgyilkosságról prédikált ekkor, az ismert alapigén építvén fel prédikációját: »Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajgatás: Rákhel siratta az ő fiát, nem akart megvigasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek«. »Azután be kellett zárni a templomajtót, nem lehetett többet prédikálni.« (Dr. Tóth Endre: A pápai református templom története.) A történetírónak ezen szavaihoz ezt teszem hozzá: Azután elnémultak a harangok a pápai református templomban, nem szóltak 1936 szeptember 20-ig, vagyis 218 éven át. 1718 december 28-tól a mai napig sok minden történt a pápai ekklézsiával. Kötetet lehetne írni róla. Mint sínylődtek a mostani templom helyén állott nagy félszer alatt az ő sokszor fenyegetett »magán­­gyakorlatukkal«, — el egészen 1752 május 12-ig, amikor betelt a mérték: többé vallásgyakorlatot nem folytathatnak, épületeik elvétetnek, prédikátoraik el­űző tnek. Mint kérték azután a királytól, hogy ha már a régi templomukat és a »félszert« nem nyerhetik is meg, legalább az Alsó majorban, ahol katonaeleik csontjai pihennek, tehát a város falain kívül, tarthas­sanak istentiszteletet. Mint építették azután bujdo­­sásuk helyén, Adásztevelen, az új templomot és isko­lát, letévén az Úr Jézus nevében a fundamentumot »némely emberséges emberekkel«. Mint jártak aztán ide fáradhatatlanul, harmincegy éveken át, sokszor elzokogván a babiloni vizek és füzek könnyes zsol­tárát. Mint jártak aztán fáradhatatlanul, újra meg újra a bécsi trón elé, ezer és ezer Rhénes forintokat elköltve, a vallásgyakorlatért könyörögve, mindhiába! És mikor harmincegy év múlva, a türelmi rendelet jóvoltából, de Isten csodálatos gondviseléséből, haza­jöhettek: mint építették meg könnyel, vérrel, mara­dék erejüknek végső megfeszítésével a mostani temp­lomot, paplakot és az ókollégiumot! És aztán, mikor a kollégium kiköltözött a szűknek bizonyult »ókollé­giumból« és új helyre, új épületbe költözött: mint kezdte el újra szárnyait emelgetni, erejét összeszedni ez az ekklézsia, hogy ő is oda költözhessen, szabad­térre, napfényre mehessen, drága gyermeke, a kol­légium mellé. Mikor pedig a világháború füzében el­égett a templomépítésre felhalmozott kincse, hogy kezdte újra, sovány, szűkös esztendőkben, gazdasági válságban vergődve, kínban, lázban égve, gyűjteni a pénzt a már régen álmodott templomépítésre! És ime már áll, ha még nem is készen, de áll az álmodott templom; ma felkúsznak csillagos tornyaiba a 218 év óta hallgató harangok, hogy megszólaljanak, Isten­hez hívjanak, szivet indítsanak annak a zsoltáros igé­nek a boldog megtapasztalására, hogy íme: angyalok kenyerét ette az ember, a pápai nép, a pápai ekk­lézsia! Mindezekről beszél az a 218 év, amely eltelt 1718-tól 1936-ig: a pápai harangoknak elnémulásá­tól azoknak megszólalásáig. Ólé Sándor. Felhívjuk a Nagy tiszteletű Lelkipásztor Urak figyelmét, hogy a folyó hó 27-én, mint szeptember utolsó vasárnapján befolyó persely­­pénz a Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társulat javára lesz fordítandó. A begy ülő persely pénzt a kerületi és főiskolai pénztár címére (Pápa) kell beküldeni.

Next

/
Thumbnails
Contents