Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-09-06 / 36. szám
Negyvenhetedik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1936 szeptember 6. öun pn ^ ^ ^ Jj.ÄP A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ S. 0. S. ! A közeli napokban az ország különböző részéből, hat-hét helyről kaptam kétségbeesett vészkiáltást özvegy ref. lelkésznéktől (sőt ínég egy lelkipásztortól is), hogy emberfeletti szenvedéseiket, küzdelmeiket, nélkülözésüket nem bírják már tovább s ha a férfiak, a lelkipásztorok részvétlenül és felelősségtelenül nézik iszonyú sorsukat és vergődésüket, mi: az Országos Lelkésznék Szövetsége, a női testvérszivek, az esetleges hasonló sors osztályosai — értsük meg végre legalább, hogy nem birják tovább a kereszthordozást. Fogjuk fel a mindig reménytelenségbe veszett sikoltásukat és tegyünk értük valamit! Egyik lelkipásztor azt írja: nem minden munkájuknál előbbre való volna, ha immár nem néznék tétlenül azt, hogy pl. gyülekezetemben is van özv. papné, aki napszámból él és van, akit könyöradományokból tartanak? Egy kérvény, amit a Miskolcon 55 P-s nyugdíjas özvegyek írtak alá, ezeket mondja: Ti, akik még abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy él a férjetek, sokan nem is gondoltok arra és talán el sem tudjátok képzelni, mi volna, ha ti is özvegyek volnátok! Nagyon kérünk, szenteljetek néhány pillanatot annak elképzelésére, hogy havi 55 pengőt hogyan lehet úgy beosztani, hogy abból lakás, fűtés, világítás, koszt és a legnélkülözhetetlenebb ruházatra is jusson? Hiszen ha legszűkebb keretek között is, de a középosztály tagjaihoz illően kellene élnünk, mert ha lejjebb sűlyedünk, csak a papságra hozunk szégyent ! Ha közülünk egyik-másik tisztességes munkát vállal is, cselédsorba nézik s mily sok megaláztatásban részesül! De mindezt nem bánjuk, csak gyermekeinknek megszerezhessük a megfelelő táplálékot, ruházatot és az előhaladás lehetőségét. De erőnk mindig kevesebb, kevesebb, lassan teljesen lerongyolódunk s ha még azután egy betegség köszönt reánk, vagy családunk tagjaira (ami alól mi sem vagyunk kivétel), hogyan lehet 55 P-ből még orvost és patikát is fizetni? Példákat tudunk felsorolni, hogy pár pengő hiánya miatt egészségüket, sőt életüket vesztették özvegy papnék, árvákat hagyva maguk után, kiknek még meleg ruházatot is mások adtak, hogy édesanyjukat kikisérhessék a temetőbe. Immár kilenc éve állok a Ref. Lelkésznék Orsz.. 'Szövetsége munkásai között, mint lapunk szerkesztője, ez alatt az idő alatt kimondhatatlan sok levél futott be hozzám, mely szivemet, lelkemet égető, gyötrő szörnyű sorsok tükre volt, melyben vergődnek testvéreim ... Sok álmatlan éjszakám könnyei beszélhetnének erről, tépelődéseim, imádságban való tusakodásaim ... Levelek özönét írtam meg segélyekért, közbenjárásokért, gyógyításokért, vigasztalásért stb. s most, amikor már beteg szivemmel azon elhatározás előtt álltam, hogy megfutok az őrhelyről, nem bírván a terheket: egyszerre felém zúdulnak mindenünnen a mélységben vergődő testvéreim jajkiáltásai: S. O. S.! S. O. S.! Mi más ez, mint Isten csodálatos figyelmeztetése, üzenete, hogy ne hagyjam el azokat, akik nálamnái is nagyobb terheket hordoznak s akiknek esztendők óta tudom, ismerem minden sebét. Ki tud jobban szót emelni értük, mint az, aki előtt annyi lélek kálváriája tárult fel s annyi nyomorúság és kétségbeesés lett nyilvánvalóvá!? A mi Szövetségünk azért alakult, hogy a lelkésznéket lelki közösségbe vonva, egymást hitünkkel, látásainkkal, tapasztalásainkkal, bizonyságtételeinkkel, tanácsainkkal és szeretetünkkel segíthessük, hogy méltó élet- és segítőtársai lehessünk a lelkipásztoroknak s hogy megtanuljuk életünket minél hívebben letenni a szolgálat oltárára s legyünk gyülekezetünk kicsinyeinek, nagyjainak, örvendezőinek és nyomorultjainak számára példává és áldássá. Saját anyagi sorsunkért való küzdelem meg sem fordult gondolatunkban. De mindig jobban-jobban feltárult előttünk az özvegy lelkésznék szörnyű helyzete s csendben véreztünk, égtünk miattuk és szégyenpírban égett az orcánk. Nyilvánosan szótemelni önmagunkért szégyenltünk, mintha nem volnának mögöttünk-értünk felelősséggel tartozó hitvestársaink, lelkipásztorok. De azután csendben elkezdtünk dolgozni értük. Előbb az Özvegy Papnék Otthonának terve vetődött fel Szövetségünkben, mely meg is valósult Örszentmiklóson, majd melegszívű elnökünk, dr. Ravasz Lászlóné gvorssegély-alap létesítését látta szükségesnek a hozzá befutó sok-sok nyomorúság képét látva. Ebből küldi már évek óta (hogy milyen csodálatosan adja Isten Neki hozzá az adományokat, jó volna belelátni!) a pillanatnyi segélyt oda, ahol egy-egy betegség, operáció, költözés, beiratás vagy gyógykezelés életbevágó kérdést jelent. Az Ő szive és Íróasztala is őrzi ám az özvegy lelkésznék szörnyű sorsának megrázó emlékeit! Az Ő keze is ott volt mindig, ha segíteni, közbenjárni, gyógyítani kellett. Isten ezekben a napokban nagyon mélyen szivén ütött s immár félretéve a szégyenkezést, hogy mi legyünk saját ügyünk harcosai és szószólói, bátorságot veszek magamnak ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzam mindazt a sok szenvedést, amit hordozunk azért, mert református papnék vagyunk. Hiszen még egy lelkipásztor is azt üzente nekünk: van-e ennél sürgősebb tennivalójuk? Felemeljük ,tehát immost nyilvánosan kérő sza-
