Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-08-30 / 35. szám
154. oldal. DUNÁN rÜLl PROTESTÁNS LAP. 1936. A pápai ref. egyházmegye lelkészértekezlete folyó hó 18-án tartottja évi rendes ülését a kollégium dísztermében. Ott volt az egyházmegye elnöksége, lelkipásztori kara és számos világi képviselő. A CXXXIV. zsoltár 1. versének eléneklése után Kiss Zoltán nyárádi lelkipásztor, az értekezlet újonnan választott elnöke nyitotta meg az ülést és köszöntötte a megjelenteket. Majd meleg, szép szavakkal búcsúzott elnök-elődjétől, a nyugalomba vonult Qyőry János volt takácsi lelkipásztortól, akinek, a csapásokkal sújtott embernek, hosszú, isteni vigasztalásokkal kisért nyugalmat kivánt. Új elnök, mint az egyházmegye történetének kiváló búvára és ismerője, kérte azokat a lelkészeket, kiknek egyházában XVIII. századbeli anya- és számadókönyveik vannak, hogy azokat átkutatni, s'belőlük azokat az adatokat, melyek hiányt pótolnak, vagy valamit helyreigazítanak, kiírni szíveskedjenek. Foglalkozott a Szabó Mária-alapítvány refundálásával, amit lelkészértekezlet úgy vélt elérhetőnek, hogy minden lelkész a folyó évre 5 pengőt felajánl és ugyanerre kéri a tanítókat is. Elnöki jelentés kapcsán az ORLE tagdíjháülyalékot két taníttató lelkész esetében törlendőnek tartja az értekezlet. Olvastatott a heves-nagykunsági egyházmegye körlevele a 75. életévüket betöltött lelkészek kényszernyugdíjazása tárgyában. Értekezlet a 75. életévüket betöltött lelkészek kényszernyugdíjazását rendkívüli helyzetben tett rendkívüli intézkedésnek tartja, s ezért vele szemben nem él a bírálat jogával. Az ORLE választmányába Ólé Sándort és Kovács Józsefet küldi ki képviselődül az értekezlet. Jelentését elnök D. dr. Baltazár Dezső ünneplésével végzi, 25 éves püspöki jubileuma alkalmából, s kéri az Urat, adjon neki erőt még hosszú időn át olyan vezetésre, amely alatt Orsz. Prot. Lelkészegyesületünk igazi hivatását, a magyar ref. egyház evangéliomi életben való virágoztatását elérheti. Jakab János győrszemerei lelkipásztor az új lelkész! nyugdíjintézeti törvény végrehajtásának kérdését tárgyalta. Kifejtette, hogy a nyugdíjintézetet a törvényes alap tudja megmenteni a világi rázkódásoktól. Egységes állásfoglalást kért az új törvény életbeléptetéséhez. Madar Zoltán mezőörsi lelkipásztor Asmussen: Die Seelsorge c. könyvét ismertette. A könyv a német keresztyénség élőképe. Inkább egyházpolitika, mint lelkigondozás a tengelye. Császár Károly padragi lelkipásztor »Lelkészértekezletünk és a gyülekezetek élete« c. értekezését olvasta fel. Szólt arról, hogy az ORLE-körkérdések túlságosan tudományos ízűek, kevés a vonatkozásuk a gyülekezetek mindennapi életével. A lelkészértekezlet inkább olyan gócpont legyen, ahová gyakorlati tapasztalatok futnak be és új indítások futnak ki. Szólt a Szeretetszövetségről, intézményei hiányairól dunántúli viszonylatban. Végh János adorjánházai lelkipásztor a stólamegváltás ügyét tárgyalta. Nem tartja időszerűnek. Érvelt azzal, hogy a hívek közt nincs stólakérdés most, de megváltva az adót emelné s akkor rögtön lenne. Egyház és állam szétválása esetén a stólaeltörlés a közösség megszakítását is jelentené. Lampérth Lajos rédei lelkipásztor a betegsegélyző pénztár létesítésének kérdéséről szólott. Felállítását nem tartja indokoltnak. Erőinket inkább a nyugdíjintézet megszilárdítására fordítsuk, hogy nyugdíjas lelkészeink, s özvegyeink tisztességes megélhetése biztosíttassák. | Horváth Lajos mihályházai lelkipásztor az Orsz. Ref. Szeretetszövetség tagdíjainak beszedéséről adott elő. Indítványa: választassák egyházanként egy pénzbeszedő, aki a beszedett összeg 5o/0-ával honoráltatok, s a presbitériumnak évenként elszámol. Ácsai József dudari lelkipásztor a lelkészek temetkezési biztosításáról szólt. Esperes úr hozzászólására értekezlet elhatározta, hogy az OR JÓ utján az egyházmegye lelkészeinek egyetemleges segélybiztosítását megköti. Több tárgy nem lévén, az ülés este 6 órakor véget ért. Császár Károly. A stólamegváltásról. Irta és a tatai ref. egyházmegye Komáromban, június 24-én tartott lelkészértekezletén felolvasta Süvegh István kocsi lelkipásztor. Nagytiszteletü Lelkészértekezlet! Értekezletünk elnökétől azt a felhívást kaptam, hogy f. évi lelkészértekezleti konferenciánkon tartsak előadást a »stólamegváltás problémájáról«. Amikor ezen felhívásnak kész szívvel eleget tenni óhajtok, — mielőtt álláspontomat, még pedig úgy objektív, mint szubjektív, valamint jogi szempontból részletesebben megindokolnám, — leg'yen szabad kijelentenem, hogy én a stólát minden körülmények között feltétlenül eltörlendőnek tartom. Sőt tovább megyek. Úgy érzem, hogy ez a probléma a megoldásra annyira megérett, a magam részéről a probléma megoldására nézve a tizenkettedik órát annyira elérkezettnek, látom, hogy szeretném minden egyházi jellegű összejövetelünket ezzel ''Tkezdeni: »ceterum censeo, stolam esse delendam«. A stóla-kérdés problémája, és a probléma rendezésére, megoldására irányuló törekvés nem új keletű. A tiszántúli egyházkerületi közgyűlés már 1923-ban a következő határozatot hozta: »Felhívja közgyűlésünk a gyülekezetek s elsősorbafn a a presbitériumok figyelmét arra, hogy a stólarendszer, mint a lelkiszolgálatok kötelező díjazásának módja, tulajdonképen mind az evangéliomi protestantizmus szellemével, amely darabszám szerint végzett lelkimunkát nem ismer, mind a társadalmi és gazdasági fejlődés mai állapotával kiáltó ellentétben áll s mindenütt, ahol csak ez a lelkészek és kántorok gazdaságilag szolid értékkel való kártalanítása által lehetséges, már most megérett a megváltás útján való gyökeres rendezésre.« Ezenkívül is, azóta is úgy az egyházmegyei, mint az egyházkerületi, sőt a konventi gyűlések tárgysorozatán is lépten-nyomon találkozunk a stóla-üggyel és ez égető probléma megoldására irányuló törekvésekkel, tervekkel. Bizonyára nem ok nélkül. Határozott lépés és végleges megoldás azonban mind ez ideig nem történt. Végtelen kárára, vagy legalább is nagymérvű hátrányára, de semmiképen sem előnyére az egyházi és hitéletnek, úgyszintén a lelkészt tekintélynek. Én legalább, — a kápláni éveim beszámításával 24 éves lelkészi szolgálatom alatt, — sohasem tudtam legyőzni egy bizonyos fokú szégyenkezést és restelkedést, amikor a fél a stólát lefizette és én azt felvettem. Úgy éreztem mindig, hogyha a fél nem is mondta, de mintha fölényes gesztussal azt jelezte volna, hogy ő moät milyen gavallér volt és ezt a papot jól megfizette. Úgy éreztem mindig, hogy ez »az evangéliomi protestantizmus szellemével ellentétben álló darab
