Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-08-02 / 31. szám

Negyvenhetedik évfolyam.

Pápa, 1936 augusztus 2.

31. szám,

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS

KÖZLÖNYE

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.---------- ---------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Az árva ekklézsia.

(A pápai ref.- egyházmegye 1936 április 28-i presbiteri konferenciájára írta Kiss Zoltán nyárádi lelkész.)

1752-ben, a pápai kollégium és egyház letörettetésének szomorú esztendejében lesz árvává Pápával együtt Borsosgyőr, Klip, Nagygyimót, Nyárád, Szerecseny (s ide számíthatjuk Nemesszalókot is) és Rendek. Az ellenreformációnak ehhez a pusztító rohamához, a Mária Terézia idejében valóhoz tartozik még Szemere elpusztítása 1748-ban, Padrag és Kovácsié 1749-ben, Nórápé 1751-ben, Tósoké 1756-ban, Dákáé 1758-ban, Polányé 1760-ban és a 'Mária Terézia alatti második rohamhoz bíánáé 1774-ben. Ehhez a második rohamhoz tartozik Nyárádon a tanító ősi földjeinek elvétele, s új r. kath. jobbágyok teleptíése 1773-ban, a mihályházai lelkész stólája alól való eltiltása Nemesszalóknak 1775-ben, Borsosgyőrnek a tanítótartásért való zaklatása, Biró Sámuel volt oskolamester katholizálása 1782-ben, stb.

b) Az ekklézsia-pusztítás eszközei: földesúri parancs, ahol ez elég nem volt, ott fenyegetés, ígérgetés, szószegés, csel, elöljárók tömlőébe vettetése, rajtuk méltatlanságok elkövetése, fegyveresekkel, német zsoldos, vagy magyar katonákkál, más falukbeli kath. lakosokkal a falura rátörés, s ahol így is ellenállás

volt, mint Rendeken, ott csata.

* * *

És mi volt az ekklézsiák ellenállása? Nagyon erős templomajtót csináltattak s a kulcsát nem adták oda. Pázmándon a lelkész felesége — épen kenyeret sütvén — a tüzes kemencébe dobta. Másutt mások, másképen rejtették el. Azt hitték az árvák, hogy ha a kulcsot át nem adják, övék marad a templom. A prédikátort fenyegetésekkel elűzték, kikergették, kiverték, ha nem ment, ingóságait a más falukból velük özönlött dúló katolikusokkal elprédáltatták (Szemere). Láziban a hívek nem engedték el prédikátorukat, ezért az apát úr tömlőébe hányatta az elöljárókat s mindaddig ott tartotta, mig csak a prédikátor Sikátorba át nem hurcolkodott. A rendeki prédikátor éjszaka tartott prédikációban búcsúzott el a híveitől. De az ekklézsia elöljáróinak ott volt a házuk, a földjük!, földjükben a zöldelő vagy aratás előtt álló vetésük: ezeket nem kergették el. Török és kuruc háborúk után megfogyatkozott lakosságú országban kevés volt a jobbágy, a földet megmunkáló, a földesúrnak hasznot hajtó jobbágy a földesurak faluiban, ezekre szükség volt. Áz elöljáró, a földesúrának minden törvényes dologban engedelmeskedő, a falú népét is engedelmességben tartó elöljáró a templomkulcsot nem adta át. Ebben a dologban az engedelmességet megtagadta. Tápon ezeket az elöljárókat kapufélfához kötözték s rajtuk mindenféle méltatlanságot elkövettek,

miglen a kulcsot kiadták; Szemerén félholtra verték s majdnem mindenütt tömlöcbe vetették. Két irtózatos vész zúgott végig a vidéken: a Becs alá vonuló török sereg, amely minden útjába eső falút fölégetett s néhány évtizeddel utóbb a bosszúért lihegő labanc: nézd, hogy bujdosik ekklézsiájának harangjával a dákai Orbán István, hogy cipeli rudakon s hogy rejti el a pázmándi Kollár Pál és Herbendi István ugyanazt a pázmándi hegyben: még el sem felejtették, hogy mily irtózatos felelősség volt vállaikon azokban a szörnyű időkben, már a templomkulcsot kellett megtagadniok \ ekik, az elöljáróknak. És megtagadták. És vitettek tömlöcre s mindenféle méltatlanságokra, mig csak a kulcsot ki nem adták. Egy-két helyen a nép állt ellen: a vége letörettetés s a távolabbi vég: az elöljárók szenvedése. Baksay: »Patak banya« c. munkájában közölt sok-sok szenvedés szinte minden árva ekklézsiában megtörténik. Sok helyütt homály takarja az egyszerű elöljárók nevét, de az emlékük fényes. Elnyerték azt a boldogságot, hogy az ő Uruk, Krisztusuk nevéért szenvedhettek.

Mert egyedüli ellenállásuk a szenvedés volt.

*

Nézzük meg most az ekklézsiák árvaságának időtartamát.

Itt legelőször az elpusztultakra esik tekintetünk.

Nem minden gyermek bírja ki az árvaságot. Gondoljatok Eötvös József árvájára: »A megfagyott gyermek«-re.

Legelőször is a kis Nyalka halt meg. Anyjának, a Krisztus anyaszentegyházának dédelgetett, a hit fehér ruhájába öltöztetett kis fia volt. Nyalka volt. A jövendőjét várták. Korán lecsapott rá a jeges szelek éjtszakája. Mikor 1711-ben elvették imaházát s elkergették lévitáját, szűk szavú története szerint »a lakosokat mind megkötözve Szentmártonba hajtották, ott bebörtönözték és ki sem bocsátották mindaddig, mig katholikusokká nem lettek...« »Anyja sírjára ül s zokog az árva kis fiú: Anyám, ó kedves jó Anyám, szivem be szomorú; nincs senki, aki mondaná: Szeretlek gyermekem ...« Nincs senki. Egyetlen református sem maradt a gyülekezetből. A kis Nyalka meghalt. (Folyt, köv.)

Á tatai ref. egyházmegye közgyűlése.

A komáromi (egyház meghívására a tatai egyházmegye ez évi közgyűlését nem a szokott helyen, Tatában, hanem Komáromban tartotta július hó 15-én. Reggel pontosan 9 órakor bevonultak a közgyűlés alkotó tagjai a komáromiak díszes templomába, hol a gyülekezet tagjai is szép számmal jelentek meg s mikor mindenki elfoglalta a helyét, a 63. dicséret; buzgó eléneklése után Löké Károly esperes felolvasta