Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-06-14 / 24. szám
Negyvenhetedik évfolyam. 24. szám Pápa, 1936 június 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. __________________________ — --------—------——---- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Tanévzáró beszéd. Textus: Zs. 90:1., 2. 15-17. Kedves Testvéreim! A dunántúli reformátusok híres pápai főiskolájának a pecsétjében egy eperfa áll, annak a jelzésére, hogy amikor a császári önkény a pápai reformátusokat megfosztotta ősi iskolájuktól, amikor hajléktalanokká váltak a tanárok, tanítók, a növendékek, az ifjak és a gyermekek, akkor a tanárok és növendékek: egy nemes polgárnak az udvarán egy hatalmas eperfának az árnyas lombjai alá gyülekeztek össze és itt tartották iskolájukat, nem esve kétségbe. Néhány évvel ezelőtt ünnepelte ez a híres pápai főiskola 400 százados jubileumát, hálát adva Istennek az oltalomért, a megtartásért, azért a boldogságért, hogy minden szenvedés és nyomorúság közepette is szolgálhatták Isten dicsőségét. Amikor a főiskola fennállásának 400-dos jubileumát ülte külső ünnepi keretek, fényes ünnepségek közepette, melyen résztvett a mi Istentől vezérelt bölcs kormányzó urunk is, a külföldi főiskolák és egyházak tudósai és papjai, egyházi és társadalmi közéletünk legjelesebbjei, szebbnél-szebb beszédek adták meg ennek a külső fényes ünnepi keretnek az ünnepi bensőséges mélységet és tartalmat. Mondhatom, rövid idő alatt igen sok beszédet lehettem szerencsés hallani, azonban az én Pápán való tartózkodásomat egyetlen beszéd sem ragadta meg és tette anynyira ünneppé, mint amikor az ünnepélyek kezdetén a régi, toronynélküli, udvarra nyiló aj tó jú templomban az istentiszteleten résztvettem, ahol a pápaiak nagyhírű lelkipásztora ezeket az igéket magyarázta' Uram, te voltál Kékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy, Isten. Sokszor megindítottak már ezek az igék, akár a gyászos koporsó mellett, amikor a halál terjeszkedő némasága felett, mint egyetlen reménység és kőszál, Isten emelkedett elénk, mint egyetlen bizalom, mint egyedüli öröklét, akinek állandóságához a változandóságnak még csak árnyéka sem férhet. Sokszor öntöttek ezek az igék lelkembe győzhetetlen bizonyosságot, szinte a csordultig kibuzduló hitet, amikor, mint a XC. zsoltár fenséges hangjai egy-egy templomi istentiszteletünknek fenséges istendicsérő himnuszai ezer és ezer hívő léleknek ajakán felhangzottak, de egy-egy alkalommal az élménynek maradandó hatása nem vésődött ’úgy be szívembe, mint a jpápai öreg templomban a .400 százados, sok vihart látott, hajlékot nélkülöző, szinte a hihetetlenségig nehézségeké kel küzdő pápai főiskola jubileumi ünnepén. Most, amikor egy esztendőnek a végén, egy iskolai évnek a záróköve letételénél ti előttetek, kedves szülők és gyermekek megállók a nemzedékek hatalmas útján egy kicsiny útjelzőnél és minekünk, embereknek az életében sokunkra nézve megjárhatatlan Távolságnál az Istenről, a mi Atyánkról, mint egyedüli biztos hajlékról akarok ti előttetek szólani, aki a mi iskoláinknak, anyaszentegyházunknak, nemzetünknek és egyeniegyen önmagunknak egyedüli biztos hajléka nemzedékről-nemzedékre. Hogy mi a hajlék, senki sem tudja annyira átérezni, mint az, akinek nincsen hajléka. Mit! jelent a biztos hajlékból való kilakoltatás, mit jelent a hajlék elvesztése, sajnos, ma felettébb sokan tapasztalhatják közöttünk. Az emberáradat mai nyüzsgő forgatagában, millió és millió szenvedés és megpróbáltatás közepette nincs forróbb vágya az embernek, mint az, hogy legyen egy kicsiny hajlék, ahol fejét lehajthatja, ahol megpihenhet, ahol nincs kitéve a harcnak, az élet zajának, hová nem ér el a világ kiváncsi vagy irigy tekintete, amely biztos oltalmat nyújt a veszedelmek elől, ahová gonosz és rossz emberek nem hatolhatnak be, ahol a békességnek és szeretetnek szép fehér virága, zöld reményágaikon illatoznak, óh mily drága is nekünk az a hajlék, ahol először pillanthattuk meg Isten derült napsugarát, ahol felénk hajolt édesanyánk szelíd arca, ahol először simogatott megáldó kézé, ahol először botorkáltunk lépegetni tanulva, ahová legszebb, legédesebb gyermekemlékeink kötnek, ahol szivünk tiszta, életünk boldog, lelkünk ár-i tatlan volt, óh hányszor úszik könnybe két szemünk pillája, valahányszor emlékszünk reája. Ennél az édes, ennél a biztos, ennél a szebb hajléknál is van minekünk egy édesebb, egy biztosabb, egy szebb hajlékunk: Isten. Mózesnek a kebeléből a pusztai bujdosás ezerféle nyomorúsága között tör fél kebeléből a bizonyságtevő zsoltár: Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Ha volt nép, ha volt nemzet, ha volt egyház és ha van nemzedék, mely anynyira kell, hogy érezze Istent, mint erős, kősziklára épített hajlékot, az a mienk. Isten volt a mi hajlékunk attól kezdve, hogy az első magyar Ázsiának mérhetetlen pusztáin őrt állt népének sátorai felett, szeméhez emelve kezét, hogy minél távolabbról meglássa a közelgető veszedelmet, isten volt a mi hajlékunk, amikor nekünk ez annyi! vérrel, könnyel megszentelt földön ezer éve hazát adott, hol a nagy világon e kivül nincsen számunkra hely. Isten volt a mi hajlékunk, mikor a bölcs király alatt lelkünket a keresztyénségbe emelte. Isten volt a mi hajlékunk, mikor magyar tenger vizében hunyt el cszak-kelet-dél hulló csillaga; Isten volt a) mi hajlékunk a szörnyű Mohács után; Isten volt a mi hajlékünk, mikor a romok felett felragyogott hitünknek fényes csillaga. Isten volt a mi hajlékunk a rettened tes harcban, a türelemben, a próbatételen, a gályán,
