Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-05-12 / 19. szám
Negyvenhatodik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1935 május 12. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE--------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. — FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az egyház az evangéliom tükrében. Ha igaz az, hogy Krisztus nem közvetlen befolyással akarja megváltoztatni a világot és valami új re-nddel felcserélni az önmagát lejárt intézményes berendezkedést, hanem minket változtat meg és rajtunk keresztül és általunk munkálkodik a világnak Isten országává alakítására: az is igaz, hogy a hívek közössége, a »szentek egyessége« képezi az Ő testét, tehát mint ennek a testnek tagjai vagyunk a belőle kiáradó erő birtokosai. Az egyházból kell kisugározni annak az isteni akaratnak, az élő evangéliomnak, amely megválthatja a humánum sűlvesztőjébe elmerült s magával jótehetetlen világot. Az egyháztag a közösségtől elszigetelten nem tud teljes krisztusi életet élni s magára hagyatva nem tudja erőteljesen képviselni az evangéliumot; az organizmus közösségében lesz maga is egésszé, mert csak így ismerheti meg a saját egyéni feladatát, a maga külön munkakörét, amely reá a kapott kegyelmi ajándék minősége és mértéke szerint várakozik. Az újjászülő Szentlélek az egyházon, mint a Krisztus élő testén keresztül alakítja át az egyént, hogy általa hasson a világra. Ám éppen azért, mert a mai keresztyénség nem evangéliomi, hanem kultúrkeresztyénség, az egyház is elveszítette a maga ható erejét, irányító hatalmát, amint szociális tekintetben rámutatott mulasztásaira a stockholmi világkongresszus s ezt idéztük mi is a megfelelő helyen. De, hogy hová jutott egyéb vonatkozásban is az egyház, ennek szellőztetése elől nem térhetünk ki, ha komolyan akarja vállalni az evangéliom egyháza azokat a feladatokat, amelyek megoldása igazolja létjogosultságát a XX. században. I. Minő képet nyújt befelé az egyház mai élete? Meghasonlás és bomlás bizonyos / tünetei Sütődnek szemünkbe, ha az egyház és tagjai viszonyát figyeljük. Erdély püspöke mondja általánosnak azt a tünetet, hogy »az emberek nem áldozni akarnak az egyházért, hanem követelésekkel állanak vele szemben ; nem reális valóság és nem igazi érték számukra az, amit az egyház ad«. Panaszolják, hogy az egyház »nem szól« az élethez, közte és az élet között áthidalhatatlan szakadék tátong... nincs irányító útmutatása az idők dzsungelében eltévedt csörtetőknek.« Az egyház pedig felpanaszolja, hogy a tagok tőle »kívánságaik igazolását« várnák, »Krisztusban a csodatevőt hívják, aki érettük egy csapással megvál- * * Részlet szerzőnek A református keresztyénség apológiája c. most megjelent müvéből. toztatja a világ rendjét«. így tör fel a vádaskodás, amit nem lehet egy gesztussal leinteni, hogy — túlzás. A baj kétségkívül meg van és a gyökeréig kell leásni, a kórokozót a mélyben kell megragadni, hogy megindulhasson a gyógyulás folyama. Ez a kórokozó pedig abban rejlik, hogy az egyház olyan felemás intézmény lett a kultúrával egybeházasodott keresztyénség következtében, amelyben ízét vesztette az evangéliom sója; tehát nem kisebb a feladat, mint az egyház rekonstruálása és pedig olyan gyökeresen, ahogy azt a reformátorok tették. Ismét ez a jelszó: vissza a forráshoz, vissza az evangéliomhoz! Ott a mélyben egészséges és erőteljes a gyökérzet, fel is nőtt belőle a reformáció hatalmas fája, ennek száradó ágait és fattyúhajtásait kell eltávolítani. Nézzünk szét ezek között. Alapfogyatkozásai az egyháznak az elviíágiasodás. Ahelyett, hogy a világot evangélizálná, az evangéliomot szekularizálta. Engedte, hogy a maga képére formálja a társadalom. Lett belőle »társaság«, e világ szerint berendezkedett egyleti szervezet, hivatalokkal, egymás fölé helyezett hatáskörökkel, papi rangfokozatokkal s ehhez szabott jövedelmi és egyéb megkülönböztetésekkel. Ha nem merül is ki az élete a »közigazgatásban«, de affelé az eszmény felé halad, amikor különös gondja van a külső rendre, az anyagiakra és irodája rendbentartását a lelkészt munkának egyik fő kellékéül jelöli meg, ahol aztán akár el is csenevészedhetik lassanként a lélek. Nem is szórványos, hanem általános e miatt a panasz éppen azok részéről, akik tisztán látják az eszményt s teljes odaadással igyekeznek az Ige szolgái lenni a világban. Mi nem utánozhatjuk, a nevetséges karikatúra veszélye nélkül, éppen azt a hatalmi egyházi szervezetet és életet, amely ellen olyan világrendítő tiltakozással támadt fel egyházunk klasszikus reformációja; az efféle lecsúszás egyenes megtámadása egyházunk evangéliomi mivoltának. Egyenesen elvtelenség egy világi előnyökön kapkodó református egyház. Ez pedig sok forgalomzavart is hoz magával. Egyik ilyen téves fogalom az egyház hivatása felől az, hogy neki kultúrtényezönek, vagy politikai pártnak, vagy külön iskolafenntartónak kell lennie első sorban és úgy irányítani kultúrát, politikát, nevelést. Ebben a gondolatban nem az a hiba, hogy irányítani akarja az egyház a közéletet minden vonalon (hiszen ezt a hatást elvárja tőle drága öröksége, az evangéliom), hanem az a tévedés, hogy formákba temetkezve intézményszerűen akarja magának 'biztosítani a hatást, tehát nem tagjainak eleven munkája által; hiszen az egyház jól vezetett tagjának minden mozdulatában látszania kell, hogy őt örökre eljegyezte magának a Krisztus és erről bizonyságtétel az egész élete. A természetellenesség azonban az egyház munkájában is megbosszulja magát és ha nem a maga lényegéből meríti
