Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-04-28 / 17. szám
78. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. nizmus nem látja az istenképiséget az emberen. Mindkettő az elbizakodottságnak vagy pedig a kétségbeesésnek a jele, csak ez a kétségbeesés és ez a fúlnagy bizalom más és más formában mutatkozik mindkettőnél. Csak amennyiben a mai modern ember tévtanait szemünk előtt látjuk, annyiban tudunk aktuális theologiát tanítani. Ez pedig azt jelenti, hogy csak így ebben az esetben tudjuk mi az evangéliumot úgy hirdetni, hogy az eltalálja és megfogja a mai modern embert. (Folyt, köv.) Dunántúli egyházközségek templomi műkincsei az országos református kiállításon Sokan talán már el is feledték, vagy azt sem tudják, hogy a múlt év őszén Budapesten országos református kiállítás volt. Akik azonban ott voltak és megszemlélték ezt az „eleven magyar történelmet“, azoknak mélyen a leikébe vésődtek történelmi múltúnk beszédes bizonyságai. Egyházi lapjaink annak idején szép cikkekben méltatták az egyházközségek kincstárából, esetleg múzeumokból előkerült értékes ötvösműveket, úrasztali térítőkét, díszruhákat stb. Egyházi kis értesítőnk karácsonyi számában mi is megemlékeztünk a református kiállításról és röviden beszámoltunk egyházközségünknek a kiállításra elküldött kegyszereiről. Bár akkor elmondottuk impresszióinkat is, mégis szükségesnek látjuk, hogy ezt a cikket megírjuk, mert azóta kezünkbe került a Magyar Iparművészet c. iparművészeti közlöny 1934. évi 9—10. száma, melyben a hivatott tudós hozzáértésével tárgyilagosan és nagy tárgyszeretettel foglalkozik a magyarországi református templomok műkincseivel Mihalik Sándor. Ez a tanulmány azért is különösen értékes, mert áttekinthetőleg állítja elénk református egyházunk kelyheinek és úrasztali térítőinek történeti fejlődését, amit' bizony a kiállításon a mai egyházmegyei beosztást területileg szigorúan követő elrendezés miatt még az sem tudott követni, aki a kérdéssel kissé behatóbban foglalkozott már előzőleg. Mivel kevesen vannak abban a helyzetben, hogy olvashatták volna az említett értékes tanulmányt és mivel ennek megállapításai olyanok, hogy azok méltók a minél szélesebb körben való megismerésre, az alábbiakban közöljük az értékes tanulmánynak dunántúli egyházkerületünkre vonatkozó részeit. „Református egyházaink szent edényeinek sorát a bőnyrétalapi templom kelyhe nyitja meg. A középkori magyar művészetnek ezt a remekét a 13. század végén, vagy a 14. század legelején készítette ügyeskezű’ mester. Felépítése és szerkezete román elemeken alapszik, de a francia kezdeményezésű gótika szelleme a formáján már döntően érvényesül. Talpán trébelt liliomos és pettyes díszek között a négy evangélista mellképe díszük niellós és kék zománcos medaillonokban. A tradíció szerint a győri székesegyház kincstárából került a hőnyiek birtokába. (A bőnyi reformátusokhoz Győrből került ugyan a kehely, de itt nálunk általánosan tudott dolog, hogy ez a páratlanul álló kehely a győri református egyház tulajdona volt, amit egy évszázaddal ezelőtt kölcsön adtak, vagy odaajándékoztak a bőnyi egyháznak, az egyház kegyszereinek egy tűzvész alkalmával elpusztulása után.) Ezzel ellentétben a hagyomány tud arról — folytatja Mihalik —, hogy a 18. század végén egy Pannonhalmáról menekült szerzetes rejtette el Bőnyön az elkobzás elől. Jó megmunkálása és nemes művészi hatása mellett jelentősegét nagyban emeli és ritkasággá teszi az, hogy a magyar művészeti alkotások e korbeli emlékeinek tömeges elpusztulása miatt e kehely jóformán társtalan a magyar ötvösművészet történeti emlékei sorában. Remek példája és hírnöke annak az egykori magyar művészetnek, mely az olasz és a francia hatásokon nemesedve, főleg azután Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás alatt annyira izmosodik, hogy egyes szerencsés korszakaiban a nyugati népek művészetének rangját gyakran eléri, gyakori esetekben pedig túl is szárnyalja. Gótikus ötvöseink sajátos nemzeti technikája a bőrtiis filigrán. Református egyházaink közül a győri dicsekedhetik az ilyen fajtájú kelyhek egy remek példányával. Az ezen alkalmazott filigránműves dísz is igazolja, hogy régi ötvösmestereinknek a csavart drótból és az apró fémgyöngyökből álló ékítményt ez alkalommai is oly bravúrral tudták alkalmazni, amely mentes minden szegényességtől és egyhangúságtól. Református egyházaink gótikus kelyhei sorából kitűnik a veszprémi templom 15. századi kelyhe is. Lapított almaidomú nodusán áttört mesterművekkel díszített. Ez sem maradt reánk eredeti pompájában: gótikus vésett betűkkel ékített hatoldalas felső szárnygyürüje hiányzik s mostani kupája is későbben került reá.“ A középkori egyházi ötvösművek mellett a továbbiakban tárgyalja a csúcsíves kor világi ötvösműveit, majd a reneszánsz és a barokk világi ötvösművészet remekművű ivóedényeit, serlegeit és kápáit. Ezek sorában nagyszabású remekekkel vannak képviselve egyházközségeink, köztük azonban dunántúli egyházközséget nem találunk. Legvégül foglalkozik az értékes és érdekes tanulmány a nagy tömegben kiállított úrasztali térítőkkel. Megjegyzésre méltó, hogy az összes kiállított térítők közül csak három egyházközség térítőit említi meg, a három közül kettő dunántűli egyházközség. A „csépi református egyház 17. századi térítője sajnálatos módon csonkán maradt reánk. Azonban így is megállapítható, hogy egykoron álló gránátalmatöves és rezettás virágok sorakoztak fel rajta egymás mellett. Szép színmegoldásában, biztos rajzában s remek előállításában a legszebb magyar urihimzések között van a helye, a magyar művészettörténelem rangsorolásában. A magyar urihimzések gazdag sora mellett református egyházaink még a török himzőmüvészet megkapó, egyes remekeit is őrzik. A győri egyház kiskendője négy szélén török hímzés felírás fut végig. A 16, század végén, avagy a 17. század elején készült és úgy a díszítő formai stílusa, mint a színezése is arra vall, hogy nem egy újabban importált munkával, hanem még a török megszállás alatt készült ittmaradt hímzéssel állunk szemben.“ A fentiekből láthatjuk tehát, hogy az összes dunántúli egyházak közül csak a bőnyi, a győri és a veszprémi egyházak kelyheit, továbbá a csépi és a győri egyházak urasztala térítőit említi meg Mihalik Sándor műkincsekként. Bizonyosak vagyunk azonban abban, hogy a kiállításon sok egyéb olyan kegyszerünk is szerepelt, amelyek igazolják, hogy a dunántúli gyülekezetek birtokában értékes kelyhek, térítők stb. vannak. Úgy tudjuk, hogy a kiállítás anyaga feldolgozás alatt van. Akárhonnan pénzt kell teremteni arra, -hogy az egész kiállítás anyag leírása, lehetőleg fényképekkel napvilágot lásson. így Ismerhetik meg híveink egyfelől más egyházközségek kincseit, másfelől fogalmat alkothatnak arról, hogy mekkora volt őseinkben ilyen célokra is az áldozatkészség. Bár a tudós tanulmányíró nem tett említés a győri
