Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-04-14 / 15. szám
64. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. A mi diákjaink nagy százaléka becsületes, derék, de a nehéz mezei munka által többé-kevésbé darabos földmives szülők gyermeke. A gyermek a középiskolába is magával viszi ezt a megszokott érdességet. Isten mentsen, hogy a „durva kéreggel“ az erő és forma lefaragását is kívánatosnak tartsam. Szükséges azonban, különösen e világ szerinti boldoguláshoz kétségen felül szükséges beszédben is, magatartásban is az a bizonyos jó modor, mit a tanuló elsősorban a tanártól sajátíthat el. Hiszen a legtöbb diáknak a tanár a példaképe. Nem egy diákról egyszeri látás után meg lehet mondani, melyik tanárját választotta mintaképének. Hadd emlékezzem meg itt a mi évszázados büszkeségünkről, egyházkerületünk messze világító tornyáról, féltett kincséről, a magyar kultúra legerősebb nyugati végváráról, a mi pápai főiskolánkról, s az ezzel immár évtizedek óta kapcsolatos, hézagpótló, s a jövendő szempontjából megbecsülhetetlen értékű nőnevelőintézetünkről. Pár évtizeddel ezelőtt még mind a kettő gazdag volt és erős; két kézzel osztogathatta a szegényeknek nemcsak a lelki kincseket, hanem a tanulóévek megélhetését biztositó testi kenyeret is. Ma a szegények, az áldozatos kicsiny, vergődő egyházközségek istápoltja és fenntartottja. A nemrég múlt időben egy erőskezü, erős lelkű és nagy hitü vezér akarata, egyházkerületünk minden dicséretre méltó áldozatkészsége mentette meg az anyagi összeroppanástól. Most is ránk néz és kérve kér, hogy ne hagyjuk elveszni a nagy ősök e tán legértékesebb alkotásait, a szegények iskoláját, a női szív és lélek széppé, nemessé, boldoggá és boldogítóvá formálóját. Hiszem, hogy mindnyájan halljuk és értjük e beszédet, s mi rajtunk keresztül meghallja és megérti ezt a dunántúli egyházkerület, meghallja és megérti a magyar tanügy, magyar kultúra és magyar jövő minden felelős munkása és vezetője is. A nyugati nagy protestáns közösségbe való további bekapcsolódást, a meglevő kapcsolatok megőrzését és mélyítését magyar nemzeti és református egyházi szükségességnek tartom. A múlt nehéz századokban a magyar protestantizmus és az ezzel kapcsolatos magyar nemzeti életet, Isten kegyelme, s a magyar lélek szívóssága mellett a protestáns hatalmak és hittestvérek együttérzése, hathatós segítsége őrizte meg a végmegsemmisüléstől. Ennek az együttérzésnek felemelő megnyilvánulásaival találkoztunk közelebbről pápai főiskolánk fennállásának négyszázéves jubileumi ünnepén, — a hathatós, megsegítésről pedig az elmúlt évek sorozatos püspöki jelentései bizonyságot tesznek. Viszonozzuk ezeket a kisebb testvér, a szélső keleti várőrség szeretetének, hűségének és ragaszkodásának ez alkalomból is kifejezett megnyilvánulásával. A történelmi felekezetek közötti megértés, békesség, egymásnak szeretetben való eltűrése nemzetfenntartó és keresztyéni kötelesség. A különböző felekezetek tagjainak írásban, vagy szóval egymás ellen való izgatása, az annyira szükséges magyar egységnek hitfelekezet szerinti széttagolása, a csodálatosan türelmes magyar népléleknek vallásos jelszavakkal egymás ellen uszítása nemzetellenes bűn és méltó az ítéletre. Mindent el fogok követni, hogy miközöttünk ennek a gyűlölködésnek lángja ki ne lobbanhasson, a magyar testvériség templomi érzése megőriztessék. De megkövetelem másrészről a magam részére is, hittestvéreim számára is a lelkiismeret szabadságát, a leszűrt eredmények és igazságok közreadásának szabadságát is. „Mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is“. (I. Kor. 2 : 10.) Azt is jól tudom, hogy „minden szabad, de nem minden használ és nem minden épít“, s a szabadság nem lehet ürügy a testnek, nem lehet a gonoszságnak palástja sem. Nem is szabadosságot követelek, hanem viszonosságot és igazságos megítélést. Ha a történetírás egyik irányának, a szabad vizsgálódás törvénye alapján, ügyészi közbelépés nélkül, szabadságában áll az én történelmi emlékeimnek, hőseimnek a szinte emberfeletti nagyság piedesztáljáról leszállítása, új értékmérés szerint való megítélése, — ez a szabadság megilleti a történetírás másik irányának művelőit is. Én előttem semmiféle szempontból sem közömbös, hogy a nemzeti eszményül elibém állított tárgy, személy, vagy emlék valódi-e, vagy hamisítvány. Az én nemzeti eszményem, a vereckei szorostól a világháborúig élt, munkált, küzdött, oly sokszor vértanúságot szenvedett hősök ezernyi ezrein keresztül: a négyes folyó és hármas halom szimbóluma. A jobb magyar jövendőt, a régi mesgyék visszaállítását Isten kegyelméből, az égő magyar szivek összedobbanásától, az élő, erős, dolgos magyar kezek izomszakadásig megfeszített munkásságától remélem és várom. És bizonnyal hiszem, hogy ez a reménység nem szégyenül meg. Az államhoz való viszonyunkat ez alkalommal legyen szabad csak az állam iránt való szolgálataink és az állam által ezek ellenértékéül nekünk nyújtott segítség szemszögéből vizsgálnom és érintenem. A szociális és valláserkölcsi egyházi munka olyan kötelesség, melyet nekünk megfizetni nem kell, de nem is lehet. Hordunk azonban az állam helyett nagyon sok olyan megszaporodott kultúrális terhet, mely teherviselőképességünket immár meghaladja. Az állam által egyházunknak többféle címen nyújtott segélyezés sohasem volt és ma sem az állam által kitartottság megszégyenítő állapota, hanem a mi szolgálatainknak az egyenlőségtől és viszonosságtól még mindig messze álló, s a mai viszonyok között sem elégséges viszonzása. Ezért a temérdek panasz, a keserűségnek sok lélek mélyén összegyűlt és háborgó vizei. Méltóztassék elengedni a mindnyájunk által ismert sérelmek és jogos, vagy jogosnak látszó, naponként megismétlődő kívánalmak hosszú listájának felsorolását, s megelégedni annak határozott kijelentésével, hogy mindezt a tapasztalásból ismerem — és annak határozott megígérésével, hogy minden fájó seb meggyógyítására, minden jogos igény kielégítésére, a lehetőség határain belül mindent el fogok követni, amit csak tisztességem megkíván és megenged. A reformkorszak vezetőit pedig arra kérem hogy az állástalan diplomásoknak nyújtott kenyér mellett növeljék és sózzák meg az állásban levő oly sok diplomás lelkipásztor és tanerő keserű kenyerét is. A kongrua, korpótlék, családi pótlék, tanítói javadalom, — s talán mindenekfelett a hihetetlenül aránytalan iskolai terhek, s a nagy Tisza István egyik legnagyobb és legbölcsebb alkotása, az egyházi adósegély megfelelő rendezése és kiszolgáltatása olyan kérdések, melyeket a napirendről levennünk nem lehet. Meg vagyok győződve, hogy vezető állarnférfiaink bölcsesége és jóindulata meg fogja találni ebből a mai helyzetből is kivezető utat, — előbb, mint a legkisebb és legszegényebb egyházközségünk, vagy legféltettebb intézményünk is összeomlanék. Magunknak is készülnünk kell azonban minden eshetőségre, az országos közalap lehető megerősítése által. Még csak egyet. Előttünk áll néma bánatával, könnyei között ami izekre tépett, koldussá tett, a világháború által elgyengített, saját fiai által meggyalázott, j s a ránk kényszerűéit békeparancs által a sir szélére ! állított édes magyar hazánk. Mi magyar egyház voltunk j eleitől fogva és azok is leszünk mindörökké. Igen is, I mindörökké, mert sem Magyarországot, sem a Krisztus
