Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-01-20 / 3. szám
14. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. Munkát adni az ilyen betegnek. Persze a legkisebb dózisban. Az elmúlt esztendőben vasárnapi iskolás növendékeimnek új énekeket tanítottam. Az énekek szövegét egyik ideges Füvein írta nagy hűséggel és nagy örömmel. Nem szabad félni attól sem, hogy a betegesen felfújt problémák boncolgatása helyett valami egészen emberi tanáccsal szolgáljunk. Megtörtént, hogy a »nagy problémák« boncolgatása helyett a barna sör jótékony* altató hatásáról próbáltam meggyőzni keveset alvó, sokat töprengő barátomat. Persze semmivel sem kell olyan óvatosan báhni, mint épen ezekkel a tanácsokkal, mert az ideges ember a legnagyobb sértésnek tekinti, ha problémáit lekicsinyeljük. A tanácsadás mikéntjére vonatkozóan még anynyit, hogy különbséget kell tennünk a neuraszthéniás és hisztériás betegek között. Völgyessy Ferenc írt tanulmányt: »Psyhoaktiv és psycopassiv Charakter« címmel. Benne azt mutatja ki, hogy a kettő közti különbség az akaratátvitel iránti fogékonyság különbözőségében rejlik. (Ehhez igen hasonló Paul Háberlin felofgása.) A hisztériás alkat (lehet férfi vagy nő) inkább a parancsoló módban elhangzott tanácsadást teszi szükségessé, mig a neuraszthéniás alkat (lehet férfi vagy nő) -inkább a nyugodt, meggyőző érvelést. Még csak annyit, hogy minden ilyen esetben az ideges ember környezetét is különös gondozásban kell részesítenünk! Wehrner Gruehn: Seelsorge im Lichte der gegenwärtigen Psychologie című munkájában azt mondja: a lelki gondozásnak két oldala van, egy pneumatikus és egy psychikus. Az első transcendens volt és az is marad örökre, t. i. Isten lelkének titokzatos munkája az emberi szívben. Ebben csak annyiban lehetünk segítségül, amennyiben mint megtapasztalói bizonyságot tehetünk ugyanarról a kegyelemről. A másik oldal, t. i. a lelkigondozó psychologiai ismeretei, bizonyos módszeres eljárása stb. ha nem is helyezhető az előbbivel egy síkba, még sem elhanyagolható fon-, tosságú. Mi ennek a második oldalnak egyik fejezetéből mondtunk el néhány gondolatot. Előadásomat azzal a bizonyságtétellel zárom, hogy sokszor nagy alázattal és csodálattal lehettem tanúbizonysága annak, hogy Isten kicsinyeket, betegeket, ideges embereket milyen nagyszerűen tud felhasználni nyomorúságaiknál fogva — nem nyomorúságaik ellenére! — az Ő dolgainak végzésére, gondolatainak kirajzolására ebben a világban, ahol minden az Ő szolgája, a neuraszthénia épúgy, mint a kisebbértéküség érzet és minden, minden! __________' ________(Vége.) _________ Követésreméltó példa. A pápai főiskola iránt való háládatosságnak gyönyörű példáját adta László Zsigmond nagysápi lelkipásztor, aki a főiskola gimnáziumánál, abból az alkalomból, hogy betöltötte lelkészi szolgálatának 40-ik évét, karácsony előtt 500 P-s alapítványt tett. De szóljon az „Alapítólevél“ maga: „Alulírott abból az alkalomból, hogy Isten megengedte érnem lelkészi szolgálatom 40 éves évfordulóját és gyermekeim felnevelését, a jó Isten iránti hálából és a pápai ref. Főiskola (Gimnázium) iránt érzett nagyrabecsülésem bizonyságául, ahol én és derék fiam nevelkedtünk, érettségi bizonyítványt szereztünk: nevemen iskolai jutalomdíj-alapítványt teszek.“ Az alapítvány célja „ref. vallásé, szorgalmas, kiválóan jómagaviselefü és előmenetelü fiú- (esetleg leány) növendékeinek segélyezése, kik közül a rokonok elsősorban jönnek figyelembe“. Az alapítványt tevő lelkületét, azt a megértést, amely elhatározásában vezette, a legszebben jelemzi a kisérö-levél, amelyet az Alapítólevéllel egyidőben küldött. Fényesen sugárzik belőle a hála a Mindenható Isten iránt, a megbecsülés és mélységes szeretet az Alma Materrel szemben, — amely mintegy kényszerítő erővel hajtja arra, hogy ezeket a jótéteményeket, amelyeket valaha itt élvezett, — igyekezzék visszafizetni, azoknak segélyezése útján, akik most tanulnak itt, mint az iskola kiváló, de szegénysorsú növendékéi, vagy akik ezután kerülnek ide. A szép gondolatokat tartalmazó kisérő-levél fontosabb részeit itt közöljük. »Isten atyai jósága elhozta immár az én órám, azt a várva-várt órát, melyben a komáromi egyházmegyei gyűlésen tett ígéretemnek a pápai főgimnáziumra eső részét is valóra válthatom. Ezt tenni késztet, sürget — szivem hő vágyán túl — most körülöttem minden. A gyorsan múló, hervadó természet. A kedves barátok, tanítványok, ismerősök gyors egymásutánban elköltözése. Lampérth Géza tegnapi halálhíre, kit, bár fiatalabb volt pár évvel nálam, pápai diák koromban oly igen szerettem s ő is szeretett engem, lehetőleg velem szavaltatván szebbnél-szebb ódáiV az iskolai ünnepélyeken. Óh, e szomorú esetek mindazt kiáltják felém: »Ember! Amit akarsz cselekedni, hamar cselekedj ed! Tekintsd korodat is! Cselekszem, a Nagyságodhoz szivemből fakadt és szivemről szakadt e baráti sorok kíséretében. Tehát hallgasson meg, mikor fájó és örömérzések között emlékezem a Múltra. Arra a félszázaddal s néhány pár évvel ezelőtt elmúlt időre, mikor mint kisdiák, jó vallásos szülők legkisebb gyermekeként dunántúli egyházkerületünk messze földön híres főiskolájába, a pápai gimnáziumba kerültem. Azon időben Kocson, Komárom megyében nemes verseny folyt a családok között, hogy akiket több gyermekkel áldott meg az Isten, azok a szellemi élet ideális mezejére való munkára, belső szántás-vetésre küldték el, ki, arra hajlamos gyermekeiket. Mi egyszerre többen, négyen, öten is mentünk fel Pápára. Mikor már erre készre csiszolt a falusi jó iskola, — Kóczán Lajos rektor bátyánk ügyes kezei alatt. Az első osztályokat könnyen, mosolyogva végeztük. Nem a latin s más tárgy volt éjszaka a mi kemény vánkosunk, hanem a jó meleg, boldog otthon hiánya, a testi eledelben való anyagi kényszerű sztrájk. Az alsó, havi 3 forint 50 krajcáros konviktuson 13 éves korban s később is sokat éheztünk, gyenge, erőtlen volt testi létünk. Mikor tanultuk, hogy »sanus animus in corpore sano« —- ép testben van ép lélek s belül más volt a visszhang, bizony a gyakorlat az elmélettel verekedett bennünk. Mi, jóllehet az elméletnek adtunk mindig igazat, mégis a gyakorlat lett nem egyszer győztes felettünk. Én és a többiek inkább a lélek kincseit kerestük, mert már akkor is előttünk lebegett az írás szava: »Tűröké, szenvedőké a mennyeknek országa«, azért tűrve, szenvedve is a főiskola padjai között maradtunk. Szivbéli óhajunk, vagy papírra vetett nagy kiáltásunk azonban sokszor haza hallatszott s a szülői szeretet küldött időnként kitűnő »hazait«, kolbászt, szalonnát, anyai kéz sütötte drága ízletes kenyeret és lassan, de biztosan Isten és jó tanáraink segítsé-
