Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-06-02 / 22. szám
98. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. a kötelesség elől. Minden tagnak kötelessége bizonyságát adni annak, hogy ő a Krisztus testéhez tartozik. Ám ez a munka nem valami különleges életfolvtatásban, a kegyességnek valami olyan felfokozásában áll, hogy az élettartalom, foglalkozás legyen.1 Más munka az, amelyet az egyháztag folytat mint a közös munkának reá eső részét s ez abban áll, hogy minden foglalkozásába beleviszi az evangéliom szellemét, azt, hogy neki ura van, egy föltétien Úr, aki vele rendelkezik, őt, látja és ellenőrzi. Ennek parancsa így szól: légy ember az evangéliom szellemében; akár mi vagy a világ szerint, akárminő a foglalkozásod, a rangod. a vagyoni helyzeted, a kultúrád, a nyelved, a hazád, a szíved^ a korod, a nemed: légy mostani állapotodban Krisztus bizonyságtevője és személyes munkádban mindig az evangéliom lelkét képviseld; légy tiszta a szennyes beszédűek között és merj az maradni; ne nyisd fel ajkadat emberszólásra a rágalmazók társaságában; ne 'bocsánatkérő szégyenkezéssel valid magadat egyházad tagjának, se le ne tagadd azt; tudj megbocsátani a bosszúállás üvöltései közben, bőkezű lenni a fukarok közt és takarékos a pazarló léhák körében. Ma az az egyik elsőrangú feladatunk mint az egyházi munkaközösség tagjainak, hogy igazoljuk a világban az egyházat annak a közösségnek, amelynek királya Krisztus és alkotmánya az evangéliom. Azt az igazságot kell képviselnünk mindenütt, hogy az egyház nem intézmény, amely lezárt keretek között mozogna és a világból izolálni lehetne vastagfalú templomok csendjébe, hogy ott valami exotikus életet folytasson, jámbor imazümmögés közt vegetálva: hanem örökké mozgó, mindent figyelő ezerkarú és ezerszemű közösség és tagjainak személyes munkája mindenüvé behatol s mindenütt rendez, irányt jelöl és mindent lelkiséggel tölt meg; számára semmi sem idegen terület, ahol ember él, mert megbízatása van az egyetlen Úrtól: mindenkinek hirdetni az evangéliomot, terjeszteni annak uralmát a Föld szélső határáig. Nem szólunk most arról a szervezett munkáról, amelybe maga az egyház állítja a maga megbízottait lelkészekül, tanárokul, tanítókul, presbiterekül, diakonisszákul stb., hiszen az még a világ intézményeinek is törvényes rendje, hogy minden munka az intézmény céljának és jellegének megfelelő, egybevágó legyen, tehát a munka irányítását a maga speciális feladatainak terén maga az egyház tartja a kezében. Most csupán a mindenki által, a maga farentumai minősége és mennyisége szerint végzendő arról a munkáról teszünk említést, amelyet az egyház inspirál s amelyre erőt is az egyház mint az evangéliomi munka fokusa kölcsönöz. A közösség telíti meg a tagok lelkét azzal a szellemfmel, amellyel ki-ki a maga helyén és állapotában ugyanazt a célt fogja szolgálni. Ezért is közösségnek és tagnak élénk kölcsönhatást kell egymásra gyakorolniok, állandóan szoros egységet ápolniok. Ezt a kölcsönhatást és egység-ápolást 1 Színes leírást találunk a profeszionista vallásos emberekről Mokkáinál: „Ezeknek minden ruhája fekete, minden étkezése nagy böjt, vagy bocsánatkérés, hogy testi táplálékra is rászorultak ; azzal a tudattal sétálnak, hogy minden pillantásukra az ördög les, hogy megkísértse őket, tehát vagy lesütik szemüket, vagy az égre néznek; beszélgetésük mindig fölöttébb tanulságos, mert mindig tanítanak és számtalan bűneinket ajánlják figyelmünkbe . .. napjaik azon óráit, melyeket a világ fiai „üres óráknak“ neveznek és haszontalan dolgokra pazarolnak, ima- és bibliaórákká teszik. Társaságukba csakis „megtért" Isten-gyermekek juthatnak és csak megtért igehirdetők prédikációit hallgatják, minélfogva nem nyugosznak addig, amig ilyenre szert nem tesznek és az ecclésiában az ecclésiolát meg nem alakíthatják". Mokkái S. Nem békességet... 55. 1. végzi különös erővel az ősegyháznak harmadik és negyedik foglalatossága: a kenyér megtörése és a könyörgés. (Folyt, köv.) Lie. Rácz Kálmán. „Szentség-e a magántulajdon?“* A magántulajdon szentségét gyakran és pathetikusan szokták hangoztatni a kommunizmussal szemben, mely — legalább is elvileg — a magántulajdon ellensége és csak köztulajdont ismer. Újabban azonban nemcsak a kommunizmussal, hanem azzal a radikális reformtörekvéssel szemben is a magántulajdon szentségét emlegetik, amely földbirtokreformmal, telepítéssel, új adórendszerrel és örökösödési törvénnyel akarja megmenteni a magyar élet „három millió koldusát“ s vele a jövendőt. Tehát az érdekelt nagybirtok, illetve prókátorai u. azzal az elvvel szegülnek ellene a szükséges reformnak, akárcsak a kommunizmusnak. Az a kérdés, van-é ennek az elvnek és az erre épített érvelésnek belső igazsága és létjoga; szentség-e valóban a magántulajdon ? Köztudat szerint a szentség szó egyértelmű a tabuval; a magántulajdon szentsége, a magántulajdon érinthetetlenségét jelenti: ami egyszer az emberé, az eltulajdoníthatatlan és feltétlen birtoka. Ez az értelmezés a 8. és 10. parancsolatra hivatkozik: ne lopj, ne kívánd a másét —, azonban e látszólagos bibliai alapozás ellenére is pogány gondolat. Ezzel szemben, keresztyén felfogás szerint, mindennek feltétlen ura és egyedüli tulajdonosa a teremtő Isten; nem azért szent tehát a magántulajdon, mert érinthetetlen tabu, hanem azért, mert a teremtő Isten tulajdona. A keresztyén ség — ha küldetésének tudatában van — szó szoros értelmében vett „magántulajdont“ nem is ismer: a magántulajdon tulajdonosa Isten, az ember pedig nem tulajdonosa, vagy Istennel együtt tulajdonosfársa, hanem csak sáfára az Isten reá bízott tulajdonának. A sáfár — tudjuk — nem rendelkezik feltétlenül a reá bízottakkal, neki a Tulajdonos akarata, vagyis a felebaráti szeretet parancsolata szerint kell sáfárkodnia; sáfársága tehát szolgálat. Ezzel eljutottunk a felelethez: a magántulajdon — emberi viszonylatban nézve — annyiban szent, amennyiben az ember Isten tulajdonjogát elismeri és felelősége tudatában érvényesíti, vagyis a magántulajdon által nem uralkodni akar a felebaráton, hanem a felebarátot és a felebaráton át Istent szolgálja. Ez a felfogás a pogány tabu-gondolatot: a tulajdon önmagában való szentségét teljesen kizárja, — legalább is elméletileg kizárja. Gyakorlatiiag azonban az ember ennek ellenére is vasszaél a „magántulajdonnal“ és hütelenül sáfárkodik: a szolgálatra való kötelezést nem, vagy legalább is nem a reá bízottak arányában érzi és teljesíti s „magántulajdonát“ egyre pogányabb módon csak a magáénak véli. Ezen a ponton minden belső kötöttség és gátlás megszűnik: a „vallási előítéletek“ alól „felszabadult“ ember, vagyona birtokában akár »úri passzióinak« élve munkátlan és tékozló életet élhet, akár »dolgozhat« abban az értelemben, hogy előnyös helyzetét az embertársak rovására és saját előnye növelésére kihasználja. Maga a magántulajdon is erre az útra csábítja az embert, ezért beszél oly sokat az írás a gazdagság megejtő kisértéséről és a Mammon-isten gonosz hatalmáról. * A theologusok Tóth Ferenc Körében tartott rögtönzött vitaverseny eredményeinek összefoglalása és kikerekítése.
