Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1934-04-01 / 13. szám

50. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1934. ferenciálódik. Gondoljunk az állásnélküli diplomások százaira, a kérlelhetetlenül terjedő elproletárizáló­­dásra, mely, mint a mai civilizáció átka, az egész vi­lágra kiterjed s amely elkerülhetetlen süllyedésbe ve­zeti a fiatal nemzedéket. Több külföldi államban — csak Olasz és Németországot említsük — a tömegnek, mint olyannak az értékét hirdetik az egyéni értékkel szemben s a legkiválóbb ember sem több az emberi szemekben, mint ismeretiéin darabja az állam, vagy társadalom jobb jövőt munkálni akaró gépezetének. Ez a helyzet odaviszi a művelt embert a testvé­riség, az egymásrautaltság, az egyenlőség gondolatá­hoz. Alkalmasabb Isten nagy gondolatainak megérté­sére, mert látja, hogy tudománya nem emeli ki a tö­megből, amelynek tagja, sőt még nagyobb kenyeret sem biztosít. S bár elvész az élők tömegében az egy­forma életfeltételek alatt, — de íme! az Istennel egyé­nileg van összeköttetése, mely a bűnös ember és Isten kapcsolata. Ott áll előtte isten szolgája, az igehirdető, aki elkötelezte magát, hogy alkalmas és alkalmatlan idő­ben, szószéken és szószéken kívül hirdeti az Igét. Az anyagi életfeltételek megfogyatkozása, az anyagi élet csődjén át a lelki erők hathatósságába vetett hitet akarja elültetni. Meddő a munkája, ha az evangélium valósága a legteljesebb mértékben nem ütközik ki sze­mélyén és mondásán. Elsősorban tudnom kell, hogy ki vagyok én és hogyan hirdetem az Igét. Mi jogon állok meg a velem egyműveltségű ember előtt, hogy szavaimmal őt Isten elé állítsam, vagy ami több, kö­zöljem vele az üdvöt adó igazságot, amikor szándé­kaimban, a rendelkezésre álló emberi eszközeimben oly végtelenül elégtelen vagyok. Ha különösen ez utóbbi kérdést nem teszi fel maga előtt állandóan az igehirdető félelemmel és imádsággal, 'ismerheti a leg­jobb módszereket, nem evaagelizál. Isten szolgájában kifejezésre kell jutnia annak a szuverén tekintélynek, melyet Isten birtokol. Komoly egyetemi hallgatók mondották: »legelsősorban azt kívánjuk, hogy akik előttünk bizonyságot tesznek, azok tekintéllyel ren­delkezzenek. Tekintély pedig nem azt jelenti, hogy jó szónokok, fordulatos elmék legyenek, hanem ren­delkezzenek a beszédnek azzal a meghatározhatatlain jogával, amely előtt a művelt fő meghajol és bizo­nyossá lesz, hogy az evangélizálót Valaki küldötte, kényszerítette, fel hatalmazta. De reális legyen az igehirdetés tartalma is. Evan­­gélizálni az értelmiséget: nem azt jelenti, hogy iga­zoljuk előttük a keresztyén hitet, bizonyítsuk, hogy a tudomány nem mond ellen a bibliai kijelentésnek, hogy a geológia és az ásatások eredményeit egyez­tessük a Genesjissel s így a racionális elhívés útját egyengessük. Nem sokat használ az sem, ha lista­számra hozzuk elő a nagy tudósokat és gondolkodó­kat, Bergsonokat és Kantokat, akik keresztyének vol­tak. Amikor a fiatal értelmiséget az élet égető, elemi problémái gyötrik, bizonyos lekicsinyléssel van min­den spekulatív színben feltűnő igehirdetéssel szem­ben. S egyébként is minden olyan eszköz, mely meg­akarja szilárdítani az intellektuális jogot, hogy ennek alapján igazi keresztyének lehetünk, megvallása an­nak, hogy az evangélium nem abszolút, hanem relatív az emberi gondolkodás mellett. A református felfogás nemcsak azt tiltja meg, hogy a Szentiráshoz hozzáadjunk, hanem abból el­venni sem enged. A teljes evangéliomot kell hirdetni az ő természetfeletti abszolútságában, a »nem«-mel, amit hirdet a világ fölött Isten ítéletében, az »igém­nél amit állít Krisztus megváltásában, hirdetve, hogy a keresztyén ség és a látható világ között szakadék tá­tong, bizonyságot téve a keresztyén felfogásról a maga szigorúságában és kegyelmében. Ezt az igazsá­got művelődés útján nem lehet megtanulni, ezt hinni kell, ez minden észigazságon túl van, előtte meghal­nak a mi theoriámk és argumentumaink, mert az evan­géliom tény és nem rendszer, vagy filozófia. Az Ige szolgája számára lényeges tudnivaló — mondja Barth —, hogy az Igét ne az emberek aktua­litásához, ne a megértő képességeikhez szabja első­sorban, hanem ahhoz, akiről beszél. Hozzáfűzzük, hogy épen ezáltal éri el az intelligens efnber szivét. Meglátja, hogy Isten az ő élete eseményeiben is ott van s nem valahol a csillagok mögött. Ha az intelligens emberbe nehezebben látunk is bele, ez ne tévesszen meg bennünket. Tele vannak könnyel, mély reménytelenséggel, vagy vágyakkal és reménységekkel. Ha keressük, felnyílnak előttünk a szivek. Sok hitetlenség magyarázata faluin, a liberális korszak fennálló öröksége: a hitetlen értelmiség. A világi papok hiánya. Igazi igehirdető tud nyerni vi­lági papot, mert sok léleknek már csak egy kívánsága van. Tudni akarja, hogy mi hiszünk-e, ismerjük-e mi az igazságot? Bűneink mélységéből felkiáltunk-e mi is, vagy pedig a megkeményedés, a tartalmatlan biz­tonság magaslatairól beszélünk-e? Ez utóbbi esetben jobb, ha hallgatunk. Pataky László. Magyar ritmust! Egyházi énekügyünk megérdemli és meg is kö­veteli, hogy vele minél alaposabban foglalkozzunk. Indokolt tehát, hogy A zsoltár ok ritmusa című -cik­kemre (Dunántúli Prot. Lap 1934 5. sz.) e lap 7-ik számában kiadott válaszra feleljek. Esztétikusaink és irodalomtörténészeink Szenczi Molnár Albertet, mint zsoltárfordítót eddig minden kétséget kizárólag teljes joggal magyarnak tartották. Az ő zsoltáraiban lépten-nyomon fölcsendül a leg­tisztább magyar ritmus. Ellenben senki sem tud ki­mutatni benne idegen ritmust és semmi adat sincs rá, hogy a genfi dallamokért, vagy éppen azoknak »ere­deti«, tehát idegen ritmusáért fordította volna ma­gyarra — nem is franciából, hanem Lobwasser után németből a zsoltárokat. Ez a szándék távol állott tőle. A zsoltárok genfi dallamai ütemvonalak nélkül, korál­­kótákkal jelentek meg, mely írásmód a ritmust nem jelzi. De nem is kellett, hogy jelezze, mert abban az időben az egyházi érnek lelke a szöveg mellett a me­lódia volt, nem pedig a ritmti|S. Sohasem a szöveg alkalmazkodott a dallam méreteihez, hanem megfor­dítva, mindig a dalijain simult a szöveg prozodiájához. A korálkótákat az ének valódi jellegének megmásítása nélkül nem lehlet a mai hangjegyek módjára értékelni. A Dunántúli Protestáns Lap egyik legközelebbi számában a hírek közt olvastam, hogy Komáromban bemutatták, miszerint régente milyen szép ritmikusan énekelték eleink a zsoltárokat. Van erre valami bizo­nyíték? Semmi más, mint a zsoltárok félreértett ko­­rálkótája. Rácz Elemér, sóki lelkész előadást tartott a zsoltárok dallamának eredeti ritmusáról. Nagy kár, hogy ez az előadás meg nem jelent. Talán utólag is közzé lehet tenni. Hadd látnánk hát azt az eredeti rit­must, melyről a zenetörténelem — oly alakban, mint amiként beszélnek róla — semmit sem tud. A Zene­­közlöny 1933. évi 11-ík számában hangjegypéldákkal

Next

/
Thumbnails
Contents