Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-03-18 / 11. szám
42. oldal. 1934. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. [gyermekek is nemük szerint követték az áttért szülőt tíjabb vallásába. Dr. Tornyos György. (Folyt, köv.) A mi Mányoki Ádámunk. A szokolyai ref. papiak homlokzatán egy emléktábla van — Kisfaludi Strobl Zsigmond mintázta —, melyen a következő szöveg olvasható: »Mányoki Ádám (1673—1757). A református barokk nagy magyar mestere itt született s emlékét, halála 175-ik évfordulója alkalmából megörökítette a m. kir. Vallás- és Közoktatásügyi minisztérium«. Mi magunk sohse mondtuk, de vannak, akik gyakran állítják, hogy a protestantizmus és a művészetek egy lapon nem is említhetők. Ha tiltakozni próbáltunk, menten fejünkre olvasták a festetlen falú templomainkat, a száműzött oltárképeket. Pedig a templomi képek nem is jelentenek mindenkor művészetpártolást. Sokszor szinte szeretne az ember felsóhajtani egy-egy Máriakép előtt: »Szegény asszony! Aáit tettek veled ezek a piktorok!« Az 1933-ik év végén megjelent egy tanulmány dr. Lázár Béla író tollából. Van ve kitűnő könyvnek tégy tanítása minden református ember számára, — még annak is, aki úgy néz a festőművészetre, mint a szivárványra, megcsodálja, de nem érti. Ez a tanítás), hogy Mányoki református ember volt, ki az ő vallását szerette is, élte is annyira, hogy ez a hit adta mejg! művészetének azt a karaktert, mely őt sokban föléje emeli kora barokk festőinek. Az ő puritán, kálvini világnézete nem megkötöttséget jelent, hanem gazdag talajt művészetéhez. Egy pillantás életére és művészetére s kitűnik, hogy méltán tarthatjuk magunkénak. Mányoki élete rendkívül változatos volt. 12 éves koráig Szokolyán, atyja Mányoki János ref. lelkész házánál nevelkedett. 1685-ben a külföldi martaidé horda, labanc csapatok elől Komáromba menekült az akkor már több gyermekes Mányoki-család. A 12 éves Ádárnot itt fiává fogadta egy német hadbíró — hogyne adta volna a szegény apa akkor, amikor e szomorú hazában vagyon, élet és becsület szabad prédája volt az idegen hadaknak?! Nevelő szüleinél is gondos szeretet őrzi az adoptált fiút Cellében (Németország). 20 éves korában művészvágyai után indult. Egyék városból a másikba megy, mindenhol tanul és dolgozik. 1707-ben hazajön Berlinből — hol már az udvari köröknek ismert festője — s itthon két évet tölt II. Rákóczi Ferenc fejedelem mellett. Magyar szive vezette el a legdicsőbb magyar szolgálatba. Majd a fejedelem megbízásából külföldi utakat tesz. Leáldozott már a kuruc fölkelés napja, mikor Mányoki 1712- ben elválik urától, ki őt a lengyel főuraknak beajánlotta. Rákócziról festett arcképe általánosan isimért hazánkban. Egy felületes bíráló írta e képről, hogy »nincs benne lélek, nincs nemzeti tartalma«. Akiknek szivében él Rákóczi emléke, azoknak szivében ez a kép ott van. A jellegzetes hajsátorral, bajusszal, magyaros tekintettel olyannak mutatja Rákóczit, amilyennek ma megfestené egy istenáldotta művész, — ha Mányoki műve nem maradt volna ránk. Rákóczitól Erős Ágost udvarába jut, hol furcsa pompát fejtenek ki a király kegyencnői, mig a királyné, a puritán aszszony, magányba vonult. A drezdai udvar egy köter lességet ismer, minél jobban fitogtatni a király hatalmát. Itt lett »udvari festő« Mányoki. 1724-ben Tahitótfalun találkozunk vele, öccse Sámuel — előbb kuruc kapitány, később tótfalusi lelkész — házánál. A család jogos követelését a nemesi telket akarta ekkor megnyerni ,de sikertelenül. Újra visszamegy Drezdába. Hosszú, keserves küzdelem után újra udvari festő lesz III. Ágost udvarában is. Mind jobban mellőzik azonban azoknak a festőknek a kedvéért, akik a kor igénye szerint az arcképre nem a lelket, hanem a gazdagságot festették. Majd öreg korában nyugdíját is rendetlenül — vagy inkább sehogyse — fizetik s panaszkodnia kell a hideg szoba miatt is. így halt meg 1757-ben. Mint szomorú különösséget említem meg, hogy a lelkész megtagadta temetését, mig előre nem biztosították stóláját. E változatos életpályán, miben nyilvánult az ő kálvmizmusa? Egész életében Isten kezéből vett kötelességnek tekintette a munkát. Azért küldte Isten a földre, hogy fessen. Éppen azért, amig dolgozik, addig semmije sem hiányzik, amikor nincs munkája, akkor szenved, — ha mindene meg van is. Hiábía van megf az udvari festői állás és fizetés — neki az udvari festői munka kell. Mint olyan ember, aki Isten kezében érzi magát, önérzetes és alázatos. Egy alkudozó hercegnek visszadobja az aranyait, — amikor nagyon szűkösen áll pénz dolgában, — de a zseni szertelenségeit nem ismeri. Amikor bővein van pénze,* szívesén segít a bujdosó kuruc vezéreken, — akiktől aztán nagyon sokáig kéri vissza a szükség idején, — hiába. Túlságos jóhiszeműségének sokszor lett áldozata és a végén' békével, zúgolódás nélkül, szelíd bánattal viselte a szegénység, a magány és mellőztetés keresztjét. »Csendes, maradandó helyre« vágyakozott egész életében, — amint ő maga írja. »A keresztyéni jó példa magával azt hozza, hogy az illendő szomorúságot is kell moderálni«, írja egy kondoleáló levelében, melyben »az örök Dicsőség Urának az ő szent igéjéről« is szépein ír. Nem keres ő, magának erőt földiekben nehéz sorsa elhordozásához, cinikus sem tud lenni, az antik világ böicseségével sem vigasztalódik',. az »ailos ego ián vidi ventos« helyett az erősíti meg, hogy »Tejbeinned bíztunk eleitől fogva«. Olyan egyszerű, olyan puritán ez a világhírű művész, mint egy?egy imádkozó, szokolyai, öreg parasztember. Művészetében is puritán egyszerűség és intim hatásokra törekvés jelenti a kálvin izmust. A vele ellenkező szemléletű művész Erős Ágostban az »erőset« festette, Mányoki az »Ágostot«. A drezdai udvar szépein egy-egy művész töméntelen ékszert, bársonyt, cieremóniás díszt lát, Mányoki a lelket keresi és azt hangsúlyozza az arcon, méjg ha kívánságra meg kell is tűrnie a pompa eszközeit. A barokk kortól nem függetlenítheti magát, de képei sohasem a nagy hűhó jegyében jelennek meg s így a lelki tartalom nem hiányzik belőlük. Az életet úgy fogja meg, amint folyik előttünk az ő mozgalmasságában. Ez jelenti az ő »konkrét képzeletét«, mig az ellentétes »abstratk fantázia« elvcmatkozik az élet közönséges megjelenéseitől. A kisgyermeket, még ha gróf is, abban a pillanatban festi meg, amikor a labdáját elröpítette. Benne élni a világban s ebben találni meg a szépet, ez jellemzi Mányokit, a festőt. Szentképei nincsenek, egy Ma,idionnája van, valószínű, megrendelésre készült, — nem sorolható a sikerült művei közé. Az Ige szavai jut eszünkbe, ha az ő ecsetje munkáját végig nézzük: »Nem azt kérem, hogy kivedd őket e világból, halnem, hogy őrizd meg őket a gonosztól«. Nagy kár, hogy az egyik legjelesebb Mámyokirgyüjtemény a kapzsiság áldozata lett. Egy pap, aki jogtalanul szei-
