Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-01-07 / 1. szám
Negyvenötödik évfolyam. 1. szám. Pápa, 1934 január 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ■......................--------------------------- MEGJELENIK MINDEN T4SÁRNAP. ............—-----------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Tovább az úton örömmel. Olvasandó: Csel. 8 : 26—40. .. Tovább méné az ő utján örömmel." (Csel. 8:39.) Boldog új esztendőt kívánnak egymásnak az emberek. Ne vonjuk kétségbe, hogy a legtöbben valóban szívből kívánják is, amit az ajkuk mond. De azért ezíeknek is jó eszükbe juttatnunk, hogy az, amit ők kívánnak, a boldog új-esztendő, nem áll az ember hatalmában, hanem mint minden jó és tökéletes ajándék, a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs* változás, vagy változásnak árnyéka. Mélységes függésérzet kell, hogy áthassa a boldog új esztendőt kívánónak, s e kívánságot elfogadónak a szivét. Attól való függésünk érzése^, Akitől, Aki által és Akire nézve vannak mindenek, Akié a dicsőség mindörökké! Ez az érzés hassa át a mi szivünket is, amikor most, mint életutunk egy új szakaszát* I * 3 * S szóló, utravalót, halljuk az Igét: »Tovább méné az ő útján örömmel.« Kiről mondja ezt az ige? Kandakénak, a szerecsenek királyasszonyának hatalmas kamarásáról és kincstárnokáról, akit az Ige alapján mint istenkeresö embert jellemezhetünk. Bizonyára szent komolysággal kutatott az egy igaz Isten ismerete után. Lelke az; igazság után szornjuhozott. De sehol sem találta meg a lelke nyugalmát, mert nem találta az igazságot. A pogány vallás, amiben nevelték, hogyan is elégíthette volna ki bálványaival, varázscselekményeivel, együgyű meséivel ezt a buzgón kereső lelki embert, aki nem kőből, fából faragott szobrokhoz, hanem az élő Istenhez akart imádkozni? De talán a zsidó vallás megadja ennek az istenkereső léleknek azt, amit keres? A zsidó valláshoz mindenesetre vonzódik. »Halld meg Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egyedüli Úr!« (Deut. 6:4.) Igen, ezek a szavak visszhangra találnak a lelkében. Az elméjét, igazságot kereső értelmét ki is elégíti ez a vallás. Ez a vallás úgy beszél istenről, mint teremtő Hatalmasságról, mint Gondviselőről, Aki hatalmának erejével fenntart és igazgat mindeneket. Úgy beszél Róby, mint szentséges Akaratról, Aki tanácsának örök céljai szerint intézi a világ folyását. — Nagyszerű! Megtalálta az igaz Istenről szóló tanítást! De ha ez a tanítás' az értelmét kielégítette is, szivét és lelkiismeretét annál kevésbbé. Isten, a Mindenható, háromszor szent is, olyannyira szent, olyannyira tiszta, hogy a bűnt el nem nézheti! A királyi udvarból való főember tehát, amikor hallja a dicsőítő éneket: »Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével«, ugyanakkor azt is érzi, hogy így kell kiáltania a prófétával: »Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú nép közt lakom«. (Ézs. 6:3—5.) Minél inkább tanulmányozza az írásokat, az Isten szent törvényét, annál inkább erőt vesz rajta a nyugtalanság, s újiabb és újabb keresésre kényszeríti a nyugtalankodó lelkiismeret. Hová menjen nyugtalanságával kérdéseivel, békességkeresés ével? Hová máshová. mint az akkor ismert világ vallásos fővárosába, Jeruzsálembe? És bizonyos, hogy ott meg is találhatná lelke békességét. Hiszen ott minden Annak önfeláldozásáról és haláláról tanúskodik, Aki azt mondotta: »Jöjjetek énhozzáni mindnyájan, akik megfáradtatok és megterbeltettetek, és én megnyugosztlak titeket«, (Máté 11:28.). Csakhogy a mi kereső emberünk a Krisztus helyett az írástudókkal, a farizeusokkal találkozik, akik éppen keresztre juttatták a világ Megváltóját. Ezek a szentírásokat és az isteni törvényt ismerő emberek szívesen fogadják az előkelő idegent, örülnek is neki, hogy érdeklődik a zsidó vallás iránt; szivesen bocsátanak rendelkezésére pár pergament tekercset, melyeken a törvény és a próféták írásai vannak föl jegyezve, de megnyugtatni — nem tudják. Türelemre intik. Az Írások tovább tanulmányozására buzdítják. Hí Jói van. A szerecsen főember kocsira ül. Viszi magával az írástekercseket. Imádkozva fogja olvasni, | ismét és ismét, míg isten meg ne,m adja néki a ho-I mályban való tisztánlátást. De nyugtalan, szomjiü-i hozó lelke nem várhat hazáig, már útközben elkezdi az olvasást. Hogy pedig minél nyugodtabban olvashasson, nem a forgalmas hadi ütőin, hanem a Gáza felé vezető úton indul, amelyről azt mondja az írás: »Járatlan ez«. S miközben nyugodtan halad kocsija, ő fennhangon olvas a kapott pergamentekről. Ézsaiás prófétát olvassa. Csodálatos, idegenül hangzó igék ezek az ő számára: »Betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik qs kinoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mi it juhok eltévelyedtünk:... de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté. Kinoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyirok előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el és kortársainál ki gondolt arra, hogy népem bűnéért lön rajta vereség?!« (Ézs. 53:4—8.). A szerecsen főember csak olvas, szépen, nyugodtan, fennhangon, azonban az írás hét pecséttel lezárt könyv marad a számára. De egyszer csak oda lép valaki a kocsi mellé és barátságos hangon íuegszó-
