Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-11 / 6. szám
Negyvenötödik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1934 február 11. DDNANTULI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE .....----------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -----------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ A lelkipásztor magatartása a falusi gyülekezetek lelki gondozása szempontjából. Irta és a Belsősomogyi Lelkészek Önképző Társaságának szigetvári ülésén felolvasta: Szabó Bálint hedrehelyi lelkész. A község vezető embereméi, elöljáróknál stb. a beszélgetés ráterelődhetik a község szociális és gazdasági ügyeire. »Máért olyan a helyzet, mint amilyen?« »Micsoda eszközökre lenne szükség a község felvirágoztatására?« S ha aztán a külső segítéshez hozzáveszszük a lelki és szellemi fellendítés nagy feladatait is,, megtaláltuk a kapcsolatot a magunk törekvései és füveink érdekközössége közt. »Mit várhatok ezeknek az embereknek a vallásosságától? Milyen hangon szólhatok hozzájuk?« Igen. tanulságos s a mai időkre különösen hasznavehető, mit ennél a kérdésnél Hesselbacher a maga gyülekezetéről mond. Ennek a gyülekezetnek a képét két fő vonás jellemezte: egyfelől a. gazdasági elnyomottság, másfelől — talán azzal összeíüggőleg — a közösségi szellem hiánya. A falu nagy részét évszázadok óta urasig bírta, akié volt a legtöbb és legjobb föld, rét, szőlőterület, erdő. A falu alig mondhatott valamit magáénak, s ha néha valamelyik egy kis birtokot tudott szerezni, kénytelen1 volt más község határában venni. A gazdagabb a kedvezőbb megélhetést nyújtó vidéktől a községet a Neckar folyó választotta eh melyen a község szegénysége miatt semmiféle közlekedést nem rendezhettek be. A lakosság legnagyobb része az uraságtól kapott kisbériéiből élt. Rossz gazdasági évek jöttek, annyira, hogy alig tudták a bérletet és az adót a lakosok kifizetni. Lassanként eladósodtak. Nagyobb törlesztéses kölcsönökké mentek bele, melyeknek terhei még unokáikat is fojtogatni látszottak. Az emberek elvesztették bizalmukat, csüggedés, kétségbeesés ólomsúlya ült a kedélyekre. Érezték képtelen helyzetüket, hogy minden takarékosság, iparkodás és gondosság mellett sem tudnak boldogulni. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen embereket aligha lehet lelkesíteni. A határozottság, előretörés, a keresztyén súg jövőbe néző bizonyossága nem az ő számukra való lelki javak voltak. Aki ilyenféle hangot pendített meg, süket fülekre talált. Nem mondtak nyíltan ellene, hanem kedvetlenül, lemondóan á Valinkat vonogatták. »Nem lehet mar mirajtunk segíteni; szegények vagyunk s azok is maradunk örökre«. »A bajok stílya alatt tönkre kell mennünk« — ez volt az az .alapban gúlát, mellyel a lelkesítő kezdeményezés találkozott náluk. Aki itt mint lelki gondozó eredményesen akart dolgozni, annak legelőször meg kellett tanulni az emberekkel együtt szenvedni. Nem lehetett ineki sokat kívánni. Vigasztalni, erőt önteni kellett az emberekbe. Nagy megértést talált az idő mindem gondja és nyomorúsága számára, rendkívül nagy készséget a FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK segítésre, az áldozathozatalra. A komolyabban gondolkodóknál erős hajlam nyilvánult meg a pietizmusra, mely boldog világot ígért, olyan világot, melyben az »Ür«-uak szeretete, kegyelme és hűsége megújítja az övéit, mig az Ö közelében el nem felejtik ezt a széjgény világot. Ennél a csoportnál a földi élet csüggedése az örök haza iránt való mély és erős sóvárgássá változott. Ebben a lelki hangulatban nagy ügyességgel és türelemmel kellett dolgozni, hogy a keresztyéhség erőit és férfiasságát az elcsüggedt telkekhez közelebb hozzam, mondja Hesselbacher. Mindenekelőtt magamnak kellett minden gyülekezeti munkámban kedvvel és bizalommal elöljárnom. Csakhamar észrevettem, hogy mindabban, amihez hozzákezdek, nehéz munkatársakat találni. Sokszor mondták kétségbeesetten: »Tessék csak felhagyni vele, nálunk ezzel nem lehet boldogulni«, amikor eléjük tártam terveimet, hogy miként kellene a gyülekezet helyzetén segíteni. De amikor látták, hogy megvan bennem a feltétlen szilárd hit, lassanként mögém álltak. M.egértő szeretettel vezettem, neveltem rá őket az önbizalomra, ami végeredményében a legjobb próbája az istenben vetett bizalomnak. Eddig csak tűrni, ettől fogva tenni is tudtak. Előbbi tétlen szemlélődő keresztyénségüket aktiv keresztyénséggé átalakítani: ez volt az én igen nehéz, de szépséges feladatom, mondja Hesselbacher. Szükségesnek látszott valami egyesülésbe tömöríteni az embereket. Csakhogy 'erre nem volt hajlam, mert ilyesmiről csak ott lehet szó, ahol valami konkrét cél tűzhető ki. Nem akartam magamat kitenni amnak, hogy egyedül hagyjanak s későbbi közös munkára serkentő szavam pusztába kiáltó szó legyen. Tanulmányozásba kezdtem. Hess-elbacher másoknak is nyomatékosan lajánlja ezt a tanulmányozást. Legelőször tanulmányozzuk a község és egyház múltját és jelenét. A tanulmányozás legtöbbször kiegészíti azokat a benyomásokat, amelyeket a hívekkel való érintkezés során szereztünk. Elődeim — írja Hesselbacher — az egyház történetéről igen alapos feljegyzéseket hagytak hátra, közvetlen elődöm pedig ezeket a feljegyzéseket összefüggő történetté dolgozta ki, sőt a gyülekezet életének évi eseményeit is megörökítette, ilyen évkönyv értékesebb, mint egy egész nagy csomó aktaíköfeg, s nem volna szabad egy parókhiáról sem hiányoznia. Azonban a feljegyzések mellé tegyük oda a magunk benyomásait s ne csupán száraz statisztikát, aratási j elentést stb. Írjunk fel, hanem hangulatunkat, benyomásainkat, terveinket, reményeinket lelkipásztori munkánkra vonatkozóan. Nem baj az, ha néhány év múlva ezeket a benyom|ásokat revideálnunk kell is. Az utód így elődjének törekvéseiről s tévedéseiről tisztább képet kap. így nem érezzük annyira a magunkra hagyatottságot, hanem mintegy elődeink tapasztalatain okulva eredményesebben munkálkodhatunk