Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1934-12-23 / 51. szám

220. oldal

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1934.

— akár csak a Petőfi-versek, valósággal a nép ajkán élnek. Hogy bibliás magyar népünk zsoltáros néppé is lett: Szenczi Molnár Albert érdeme.

Azokat a szólásformákat, melyek a nép ajkán élnek, a következőkben próbálom csoportosítani.

I. Sóhajtások, fohászok. A szomorkodó, bánkódó ember keserűsége a zsoltár szavaiban csordul ki: »Elfáradtam bánátimban, Egész éjjel sirtomban (VI.—2)« »Könnyhullatásim énnékem kenyerem éjjel, nappal.« (XLII.—2.) Betegségében a XXII. zs. 8. versével vei sóhajt fel: »Száraz nyelvem az ínyemhez ragadt«. Az üldözött, háborgatott ember a IIP zs.-ral mondja: »Óh mely sokan vannak, akik háborgatnak!«, ritkábban hallható a 11. zs. is: »Miért zúgolódnak a pogányok?« Gonosz ellenségtől sanyargatott testvéreink leikéből naponként előtör a LXXÍX. zs. fájdalmas panasza: »Öröködbe Uram, pogányok jöttek!« — A boldog ember hálája pedig a XVI. zs. 3. versével buzog elő: »Az én sorsom a legjobb részre esett!« Az Istenben bízó lélek erőt és vigasztalást is a zsoltárból merít: »Az Isten a mi reménységünk« (XLVI.—1.) és »Akik bíznak az Ür Istenben, Azok nem vesznek el« (CXXV.—1.). Ebbe a csoportba sorozhatok azok a versek is, melyekkel népünk egyegy jókívánságot, áldást fejez ki. Közismert áldás a CXXII. zs. 3. verse: »Légyen te Kőfalaidban Csendesség és jó békesség« stb. Választás után következő áldomáson hallottam, hogy egy öreg ember így köszöntötte fel az új elöljáróságot: »Szegényt Ítéljetek igazán És könyörüljetek az árván, Ügyét a szükölködőnek Erőszaktól megmentsétek. A nyomorultat a hamistól Kiszabadítsátok markából, Hogy a szegény erőt végyen A hatalmaskodó eilen«. (LXXXII.—2.) A drávafoki fiatal papot meg a harangozója minden reggel a CXXXIV. zs. 3. versével költötte fel: »Megáldjon téged az Isten A Sionról kegyelmesen!« — Sajnos, hogy a megháborított lélek olykor átkozódásra is fakad s búsult haragjában így gerjedez: Verje meg a LXIX. zs. 10. verse!: »Adja Isten, hogy ő asztalokon Az önnön étkektől meghaladjanak, Ő magok hálójokba akadjanak, Békességek veszélyre forduljon, Setétüljenek meg az ő szemek, Hogy azokkal egy cseppet se lássanak; Törd meg derekokat ő nékiek, Hogy egyenesen fel ne állhassanak!«

II. Közmondások, szállóigék, frázisok. Zsoltáros népünk bölcs igazságokat kifejező közmondásokat, közszájon forgó igéket és kifejezéseket, költői képeket is tanult Szenczi Molnár Alberttól: Aki másnak vermet ás, maga esik bele. A VII. zs. 8. v.-ben így van: »Más ember alá vermet ásott, Önnön maga beleesik«. »Az Isten megpróbálja az igazat.« (XL—3.) »A bolond így szól az ő szívében: Nincsen Isten.« (XIV.—1. és Lili.—1.)

Mindnyájan Isten kezében vagyunk. XXXII.—12.: »Kezedben vagyon én életem.« »Óh ha szárnyaim lehetnének, Mint a galamb, ha repülhetnék!« (LV.—4.) Az Isten az árváknak atyja és az özvegyek oltalma. LXVIII.—3.: »Mert Ö az árváknak attyok... Az özvegyeknek oltalma.« »Végre a gonoszok a seprejét megisszák.« (LXXV.—6.)

Az ember élete 70, vagy 80 esztendő. XC.—5. Isten szeme mindent lát (El ne lopd e léniát!) = XCIV.—5--6.: »Aki a fület teremtette És a látó szemet szerzetté, Hogyne látna sem hallana? ... Az Isten minden szívnek titkát Jól tudja minden gondolatját.« Ugyanez a gondolat van a szép CXXXIX. zs.-ban.

»Ember élefe a fűhöz hasonló.« (Cili.—8.) Életét az ember arasznyinak mondja a XXXIX.—3. szerint: »Mert időm nálad csak egy arasznyi«, s nagyon sokszor használja a múlandóságról szóló CII. zs. kifejezéseit: »Mert napjai életemnek Oly hirtelen élteiének, Mint a füst és a pára... Por, hamu nékem kenyerem, Melyet étel gyanánt eszem ... Az én időm im elmúlék, Mint az árnyék, elenyészék; Minden testem elasza, Mint a leká;szált széna« stb. Az égi háborút Isten haragjának, a villámot Isten nyilának mondja s a mennydörgésben az Úr szavát hallja népünk a XVIII. zs. 2—4. versei és a XXIX. zs. 2—4. versei nyomán: »Legottan a föld szörnyen megindula, A hegyek fundamentuma mozdula, Rengedeznek, reszketnek szertelen, Mert haragra indult az Úr Isten. .. Nagy kőesők hullnak, tűzláng, villámlék, Az Úr mennydörgése égen hallaték, Rettenetes szó adaték tőle, Kőesőt, villámlást földre lőve. Elszéleszté azokat nyilaival És elrettentő ő villámlásaival« és a XXIX. zs.-ban: »Az Úr szava megzendül, A vizeken megdördül, Mennydörgő dicsősége Elhat a .nagy tengerre... Az Úr Istennek szava a cédrusokat rontja... Az Úrnak szava széjjel Sebes tüzlángot lövel« stb.

Az esőt az ég verejtékének nevezi a LXVIII.—4. nyomán: »— csepege Az egeknek verejtéke«. A próbák és csapások által sújtott ember azt mondja: »Rajtam van az Isten keze!« vagy: »Meglátogatott engem az Isten!«; a XXXIÍ.—2. és a~ LXXXIX.—14. nyomán: »Mert éjjel-nappal kezed nehéz volta Nagy bűneimért rajtam fekszik vala« és »Én vesszőmmel őket az ő nagy bűnökért Meglátogatom és megsujtom vétkeikért«. De a meglátogatás áldást is jelent, így a LXXX.—9-ben: »És látogasd meg a szöllőt, Melyet jobb kezed ültetett«.

A »siralom völgyén« (LXXXIV.—2.) járó ember hivő bizalommal sírja el könnyeit, mert tudja, hogy a könyörülő Isten a könnyeket tömlőbe szedi: LVI.—4.: »Könnyhullatásim tömlődbe szeded«.

A jó templomba járó ember sokszor idézi a LXXXIV. zs. 5. versét: »Mert jobb egy nap a te házadban, Hogynem ezer nap egyebütt«.

Naszály. Szőnyi József.

Beszélő kövek.

Múltaknak ébresztése, élettelen dolgoknak megelevenítése, jelképes jóslat, bibliai prófécia a kövek beszéde. Nagyon sok . esetben daliás időknek omladozó romja, legendás hősök hőstettének halkszavú mesemondója egy-egy bemohosult, dudvával benőtt omladék. Egyszer vádoló panasz, máskor biztatás, léleknek ébresztése, akaratnak ösztönzése, —mondotta Bakos Lajos balatonarácsi református lelkész, a balatonfüredi református egyház gyülekezeti házának felavatásán — a kövek beszéde. Szólanak az emberhez, az élőhöz, hogy lássa meg az élettelen dolgoknak tehetetlenségét, hallja meg a hallgatásra Ítélteknek lélekhez szóló szavát s alkosson, teremtsen, hogy alkotásával eleget tegyen az Isten örökös elrendelésének s belekapcsolódjék a kiváltságos ember teremtésre való predestináltságába. Boldog ember, boldog nemzedék az, amelyik meghallja a kiáltó szót s nem hagyja elnémulni, pusztába veszni, hanem a kiáltás hallatára munkához fog, hogy munkájával bizonyságot tegyen élniakarásáról, jövőbe vetett hitéről, hitének, akaratának diadaláról.

Talán soha nem beszéltek úgy ebben az országban a kövek, mint ma. Ma a szó múltnak messzeségéből, jelennek ködösségéből támadó vádolás, kér-